Harminc év az érzékek birodalmában

Az idei cannes-i filmfesztivál egyik legnagyobb feltűnést keltett filmje a versenyprogramon kívül bemutatott, mindössze 69 perces Nine Songs volt. Az áttörés nem csak a szexuális tabuk újabb erőteljes döngetésében rejlik, hanem abban is, hogy az egyszerű koncertjelenet - szexjelenet - koncertjelenet - szexjelenet vázra épülő Michael Winterbottom-darab talán először ábrázolja a szeretkezést hagyományos és teljes mivoltában: két ember érzéki vonzódásának többszöri beteljesüléseként. Pedig ez a megközelítés egyáltalán nem logikus következménye a harmincéves fejlődésnek a testiség filmbeli ábrázolásával kapcsolatban.

Catherine Breillat szintén az Érzékek birodalmá-t és az Utolsó tangó Párizsban-t nevezte meg fő inspirációként Románc című filmjével kapcsolatban, amely a magánéletével elégedetlen főhősnő szexuális kilengéseiről szól. Kezdetben a hazánkban élő olasz pornósztár, Rocco Siffredi legendás szerszámával való közeli találkozást láthatja a néző, majd később a különböző szexuális aberrációk világába is elkalauzol bennünket az alkotás. A film azonban két fronton is csalódást okoz: művészfilmnek túl erőltetett és mesterkélt, aki pedig pornót akar, az az 1-2 perces ízelítő helyett jobban jár az olasz csődör valamely hardcore klasszikusának beszerzésével.

Románc

Pornósztárok a főszereplői a nemes egyszerűséggel Dugj meg!-nek keresztelt ámokfutásnak is, amely akár a Thelma és Louise pornó-átirata is lehetne, ha a rendezőnők (az alapul szolgáló könyv írója, Virginie Despentes és a pornószínésznő Coralie Trinh Thi) nem kívántak volna ugyanakkora súlyt fektetni a filmben szereplő erőszakra, mint a pornófilmes részletességgel bemutatott szexuális aktusokra.

Dugj meg!

Az alkotók visszautasítják a felháborodást: "Nem mi találtuk fel az erőszakos közösülést. Engem is megerőszakoltak, az egyik szereplőm is volt már áldozat. Rettenetes érzés, ezért úgy gondolom, annak is kell ábrázolni a filmben" - nyilatkozta Despentes. A filmet három hét után betiltották Franciaországban (nem utolsósorban a Népfront erőteljes tiltakozása miatt), de az indok nem a nem szimulált közösülések nyílt ábrázolása volt, hanem a leginkább képregényeket idéző mészárlások. Ennek ellenére a dinamikus és meglepően jól működő alkotás vágatlanul beszerezhető Franciaországban videokazettán, és még az ultrakonzervatív briteknél is bemutatták (nálunk pedig szintén a Titanic-filmfesztiválon volt látható).

Ami a briteket illeti, a Dugj meg!-gel szinte egy időben mutatták be Patrice Chéreau (szintén francia) rendező filmjét, az Intimitás-t, amely témáját tekintve leginkább tekinthető a Winterbottom-féle Nine Songs előképének. Hanif Kureishi (többek között Az én szép kis mosodám írója és a London megöl engem író-rendezője) két novellája felhasználásával készült alkotás sokkal kevésbé szenzációhajhász nézőpontból közelíti meg a két főhős heti rendszerességgel folytatott névtelen szexuális kapcsolatát. Noha az aktusok az előjátéktól az orgazmusig láthatók, mégsem a pornográf stílus jellemzi a 2001-es berlini filmfesztivál fődíjasát, a szereplők pedig közepesen ismert filmszínészek; Kerry Fox új-zélandi színésznő ismerős lehet többek között a Sekély sírhant vagy a Függőkert című filmekből, míg Mark Rylance Nagy-Britanniában elismert Shakespeare-színész, és az Angyalok és rovarok-ban is szerepelt. Az Intimitás noha gyakran lapos és unalmas, és a Kureishi-novellák hangulatát is csak részben tudja visszaadni, mégis fontos állomás abban a tekintetben, hogy komoly, elismert színészeket mutat szeretkezés, orális szex és maszturbáció közben.

Intimitás - Kerry Fox és Mark Rylance

A Kölykök és a Genya rendezője, Larry Clark a Ken Park-ban próbálta tovább feszíteni a húrt az amerikai tinédzserek romlott világában vájkálva. A kevesebb több lett volna. Míg korábbi filmjeiben hitelesen kalauzolt a szexszel és drogokkal való első találkozások területére, addig a Ken Park-ban ábrázolt hármasban elkövetett huncutkodás, valamint a zsenge korú szereplők közti orális szex sokkal inkább az öncélú értelmetlenség kategóriájába estek. Nem is beszélve a sokkoló maszturbációs jelenetről, amelyben az egyik főszereplő kamasz, nyakát az ajtókilincshez kötve a légzés megnehezítésével fokozva a szexuális gyönyört és Anna Kurnyikova teniszmeccsét nézve könnyít magán (soha meg nem erősített szóbeszédek szerint az INXS énekesének, Michael Hutchence-nek a halálát sem öngyilkosság, hanem az ezzel a módszerrel való kísérletezés okozta).

Ken Park

A tavalyi cannes-i filmfesztivál közönsége nem hitt a szemének, amikor a minden idők legrosszabbikának kikiáltott versenyfilmben, a The Brown Bunny-ban az egyébként pont a Kölykök-kel befutott Chloe Sevigny telibe kapta a színész-rendező Vincent Gallo hímtagját. Ez a sokkoló szájjal kedveskedés azonban nemhogy nem mentette meg a filmet a totális kudarctól, de a szégyentelen magamutogatónak bélyegzett Gallót szinte elűzték a kritikusok a fesztiválról. A legutóbbi hír a balul sikerült alkotásról, hogy teljesen újravágva mégis mozikba kerül egy bevállalós független forgalmazó jóvoltából.

The Brown Bunny - Vincent Gallo és Chloe Sevigny

John Waters rendezőnek (Hajlakk, Titkos gyilkos mama) szintén nem titkolt célja, hogy hozzájáruljon a szexualitás teljes mértékű elfogadottságához az egész estés mozifilmekben, azonban úgy véli, hogy, amíg egy nagynevű hollywoodi színésznőt nem láthatunk meredező péniszek között szorgoskodni és orális aktusban elmélyülni, addig peremre szorított rétegműfaj marad az élesben forgatott szexualitás. A probléma azonban jóval összetettebb ennél, hiszen amíg a korhatárok így is, úgy is szinte lehetetlenné teszik a széles körű forgalmazást, a merészebb alkotók nem véletlenül kevernek bele filmjeikbe még több erőszakot és vulgaritást, hiszen nincs mit veszteniük.

Azonban amíg a nézők számára a vásznon bemutatott nemi aktus - legyen az botrányos, felszabadító, irreális, túl reális vagy éppen perverz - ízléstelenséggel, erőszakkal és aberráltsággal párosul, nem pedig a szerelem beteljesedését és a legmagasabb fokú intimitást ábrázolja, addig nem várható áttörés. Michael Winterbottom szerencsére hasonlóan látta a helyzetet, és a Cannes-ban nagy sikert aratott Nine Songs pontosan ezért válhat mérföldkővé.

O.R.