Tarantino: Az elvárásoktól indulok be

Az [origo] nemzetközi különítménye jelen volt Quentin Tarantino legújabb kultgyanús filmje, a Kill Bill Los Angeles-i sajtóbemutatóján. Ezután lehetőségük volt beszélgetni a film készítőivel és szereplőivel. Elsőként természetesen az Arany Pálma-díjas rendezőt kérdeztük alkotásáról. Tarantino szerint a Kill Bill, bár külsőre kommersz kung-fu filmnek tűnik, több annál. Beszélt múzsájáról, Uma Thurmanről, a női szerepek fontosságáról és Pedro Almodóvarhoz fűződő barátságáról is.

Nem fél a közönség elvárásaitól? Egy új Tarantino-filmmel szemben nyilván óriásiak az igények.
- Imádom ezt a fajta nyomást! Egy rendező számára ez az igazi kihívás: a közönség elvárásainak eleget tenni. Ez az, amiért csináljuk. Ez az igazi feladat. Mást jelent a rám nehezedő nyomás, és mást a közönség elvárásai. Ez izgat fel engem. Már megfigyeltem, hogy mindig szex-analógiákat használok, ha erről beszélek - szóval, az elvárásoktól indulok be. Tervezem a filmet, írom, forgatom, vágom, meg minden, és a közönség várakozása közben végig izgalomban tart. Ha a svédasztal-hasonlathoz térünk vissza, akkor ez olyan, mint egy kifosztott svédasztal mellett őrjöngő éhes társaság, akik azt üvöltik: "éhesek vagyunk, enni akarunk!". Érted! És akkor én szépen csendre intem őket: "Tessék csak megvárni, amíg valami igazán finomat főzök nektek!" Na ez igazán jól működött a Kill Bill-lel, mert ez tényleg olyan film, amitől azt akarom, hogy eldobják az agyukat, ha megnézik. "Ezt akarod? Hát megkapod, bébi!"

Daryl Hannah és Quentin Tarantino

Hogy élte meg, hogy egyik napról a másikra kultikus rendezővé vált? A Ponyvaregény pillanatok alatt lett kultfilm.
- Eleinte persze nehéz volt megszokni ezt a népszerűséget, de aztán megtanultam kezelni, lavírozni a felkérések között, menedzselni a kapcsolataimat, hogy az egyik virágot öntözni kell, a másikat viszont hagyhatjuk elszáradni. Másrészről az utóbbi hat év alatt - amit jóformán csak írással töltöttem - teljesen visszavonultam a reflektorfényből. Egyébként is tulajdonképpen író is vagyok, és hát ez az, amit az írók csinálnak: ülnek egy szobában és írnak. Nem talkshow-kban szokták írni a műveiket. Elvonulnak a nyaralójukba, és írnak. Jót is tesz egy kicsit visszavonulni a reflektorfényből. A rendezők és a rocksztárok is ezt csinálják. Na jó, oké, egy rocksztár lehet a haláláig topon, de a rendezőknek kell a megújulás. És én azt szeretném, hogy az egész világon csápoljanak a filmjeimre. Nem csak Amerikának csinálom a filmeket, hanem az egész világnak. Hiszen az egész világ inspirálja a filmjeimet. Talán éppen erre vagyok a legbüszkébb az életemben: hogy a nézők minden kultúrában megtalálják a viszonyukat a filmjeimhez. Ezek nem amerikai filmek. Az én filmjeimmel olyan országokban is tudnak mit kezdeni, ahol talán soha nem jártam, amelyiknek egyetlen filmjét sem ismerem. Például kaptam egy levelet egy 12 éves magyar lánytól, hogy miattam akar rendező lenni. Ez nagyon klassz érzés.

A régi barátaival és kollégáival tényleg megszakította a kapcsolatot?
- Hát, ez csak félig-meddig igaz. Egyszerűen fájdalommentesen eltávolodtunk egymástól. Tudod hogy van ez: ha egy lúzer csávó vagy csomó lúzer haverral, akkor egészen máshogy telik az idő. Ugyanazzal a társasággal lógsz - teszem azt - négy éven keresztül. Minden nap találkoztok, megnézitek ezt a filmet, azt a filmet. Ha viszont sikeressé válsz, és elkezded építgetni a karrieredet, akkor minden percedet be kell osztanod. Alig marad időd magadra vagy a barátaidra. Már megvan a magam élete. Másrészt ezt az egész sztorit (mármint, hogy elhanyagolom a régi haverokat) a sajtó iszonyúan felfújta. Mindig lehet találni egy-két olyan régi barátot, aki sérelmeket hordoz. Szóval az ilyen jellegű kérdésekre nem annyira szeretek válaszolni.