Tarantino: Az elvárásoktól indulok be

Az [origo] nemzetközi különítménye jelen volt Quentin Tarantino legújabb kultgyanús filmje, a Kill Bill Los Angeles-i sajtóbemutatóján. Ezután lehetőségük volt beszélgetni a film készítőivel és szereplőivel. Elsőként természetesen az Arany Pálma-díjas rendezőt kérdeztük alkotásáról. Tarantino szerint a Kill Bill, bár külsőre kommersz kung-fu filmnek tűnik, több annál. Beszélt múzsájáról, Uma Thurmanről, a női szerepek fontosságáról és Pedro Almodóvarhoz fűződő barátságáról is.

Mikor döntött úgy, hogy a Kill Bill kétrészes legyen?
- Ez tényleg egy megfontolt döntés eredménye volt, mert korábban egyáltalán nem gondoltam erre, soha nem akartam két filmet csinálni. Egyet akartam, de azt igazán faszára. A forgatás közben folyamatosan azzal hülyéskedtünk, hogy ez legalább két film. Ez örökös viccelődés tárgya volt. Aztán a forgatás utolsó heteiben Harvey (Harvey Weinstein, a producer - a szerk.) kijött a forgatásra, és azt mondta: "Szerintem ebből a filmből nem szabad kivágni semmit. Mi lenne, ha inkább csinálnánk belőle két filmet?" Erre én: "na látod, ez egy jó ötlet!" Akkor már csak azt kellett kitalálni, hogyan lehetne ezt megoldani. Egy órával később már tudtam, mi a megoldás, hogyan vágjuk össze az első részt és hogy a másodikat. Azt kérded, miért szedtük szét a filmet. Az volt a baj, hogy eredetileg ez egy háromórás film lett volna. Ez két dolog miatt nem szerencsés: egyrészt a hosszúsága miatt. Nem mintha nem lehetne végignézni egy háromórás filmet. Volt már ilyen a filmtörténetben, de a Kill Bill nem egy háromórás film. Nem az a típus. Elvégre ez egy véres akciófilm. Azért annyira nem vagyok beképzelt, hogy egy 200 perces véres akciófilmet csináljak. A másik dolog pedig: nem hiszem, hogy belefér a nézőbe több Kill Bill - hogy visszatérjek a "szakács-hasonlathoz". Már telezabálták magukat a svédasztalról, úgyhogy szükségük van egy kis ejtőzésre, beszélgetésre, és csak aztán jöhet a második fogás. Tudod milyen érzés, mikor egy klassz étteremben ettél egy jót, és bár még beléd férne valami, inkább vársz egy fél órát, és csak aztán fogsz bele a második fogásba, hogy azt is kellőképpen élvezd. Na, valahogy így gondoltam.

Quentin Tarantino és David Carradine

És mi lesz a desszert?
- Ha én azt elmondanám... meg is ölnének! A két rész nagyon különböző. Számomra kihívás volt, hogy a közönséget rávegyem, a második részt is nézze meg. A két rész tényleg tök más. Az első egy nagy buli, iszonyú durva, a földbe döngöl. Beül száz-kétszáz ember a moziba, lekapcsolják a fényt, elkezdődik a film, és egyszerűen eldobják az agyukat. Érted? A második részben is vannak akciók, de másképp. Az inkább a szereplőkről szól, meg a fasza kis dialógusokról. Az első rész egy kurva nagy seggberúgás. A második részben pedig kiderül, hogy a dolgok egyáltalán nem olyan egyértelműek. Ahogy az első rész végén mondja a narrátor: "A véget sohasem egyenes úton érjük el. Vesd bele magad, figyeld, mi jön szembe veled!". Szóval, valami ilyesmit akartam megmutatni a második részben. Az élet nem olyan egyszerű, hogy mi emberek haladunk egyenesen előre egy kirendelt úton. Ezért a második részben a történet alapvető fordulatot vesz.

Mennyire változott meg a film ahhoz képest, amilyennek a forgatókönyvben megírta?
- Bizonyos tekintetben ez a film változott a legkevesebbet az írott formájához képest, bizonyos tekintetben viszont a legtöbbet. Hogy ezt megértsd, el kell mesélnem, hogyan született meg a Kill Bill. Szokták tőlem kérdezni, hogy mi fontosabb nekem: az, hogy író vagyok, vagy az, hogy filmrendező. Egész őszintén mondom, hogy amikor írok, akkor csak író vagyok. Egyáltalán nem gondolok arra a filmre, ami ebből a szövegből készül. Nem csupán forgatókönyvet írok, amit egy az egyben le akarok forgatni - én regényt akarok írni. Ez irodalom. Az egész rólam, arról a darab papírról és a tollról szól. És olvasásra szánom minden egyes oldalát, nem a vászonra. Egy csomó olyan rész van a Kill Bill forgatókönyvében, amiről tudtam, hogy soha nem fogom leforgatni, de oda kívánkozott a szövegben, jobbá tette az olvasott szöveget.

Ami a forgatást illeti, akkor pedig nem kímélem a forgatókönyvet. Egyáltalán nem érdekel, hogy mire gondoltam akkor, mikor ezt az oldalt írtam. Aznap csak az érdekes, amit éppen akkor gondolok a dologról. Érted! Lehet, hogy azt a jelenetet már egy évvel azelőtt írtam, most viszont arra a kreatív erőre van szükségem, ami éppen ma, teszem azt épp ezen a kedden van bennem. Ez most erről a keddről szól, az egész csak erről a napról. Hogy hogyan látod a dolgokat éppen azon a napon, amikor megcsinálod a jelenetet. Hol vannak a színészek, milyen energiát áraszt a helyszín magából, a pillanat alkotóerejét kell elkapni, a téged körülvevő emberekből áradó negatív vagy pozitív energiákat. Mondjuk, az egyik fickó úgy érzi: "a francba, már megint dolgozni kell", és erre neked rezonálnod kell, és átalakítanod alkotó energiává. Szóval az a lényeges, ami éppen azon a kedden, éppen ott megtörténik, és nem az, ami egy évvel azelőtt a fejedben járt, mikor leírtad azt a pár oldalt.

Valahol azt nyilatkozta, hogy a Kill Bill a "mozi-univerzum" és a "Tarantino-univerzum" keveredése.
- Igen. A filmjeim mindig két különböző világban játszódnak. Az egyik a "Quentin-univerzum" - ez a brutális, de többé-kevésbé valóságos világ. A másik a "mozi-univerzum" - azoké a filmeké, amikért rajongok: a spagettiwesterné, a kung-fu filmeké, a jakuzafilmeké, az animéké. A Kill Bill-ben a "Quentin-univerzum" szereplői jelennek meg a "mozi-univerzumban". A Kill Bill az első olyan filmem, amely teljes egészében a "mozi-univerzumban" játszódik. Egy általam létrehozott világban, amelyet a moziélményeimből kiindulva alkottam meg.