Faragó Sándor

Miért vadászunk?

II. A létfenntartó vadászat elválaszthatatlan az emberi faj történetétől

6. ábra

7. ábra

A velük való eredményesebb vadászat felgyorsította a fejlődést. Az emberi agy, az ész evolúciója a vadászati eszközöknek és használati módjaiknak, azaz a vadászati módoknak a tökéletesedéseként következhetett be. Ilyen értelemben tehát pontosítanunk kell a vadászatnak, mint fogalomnak az értelmét. Az etológia tudománya vadászatnak nevezi a táplálékszerzés minden olyan formáját, amely a zsákmányállat megöléséhez vezet. Talán célzottabb lenne a vadászatnak ezt az általános értelmezését predációnak hívni, a gyakorlóját predátornak (zsákmányolónak), a célobjektumot pedig prédának (zsákmánynak). A vadászat fogalmát szűkítsük le az ember (esetleg tágabban, a hominidák) olyan tevékenységére, amely feltételezi a szükséges eszközök elkészítését, a folyamat megtervezését és gyakorlati megvalósítását. Látható, hogy a vadászat az eszközkészítésben és a tervszerűségben - tehát csak a hominidákra jellemző tulajdonságokban - tér el a predációtól.

A szerszám és annak használata mesterséges elemekkel egészítette ki a természetes adottságokat, s így kiterjesztette őseink tevékenységi körét. További előnye volt, hogy sem anatómiai, sem életmódbeli specializációt nem kívánt, sőt alkalmazkodási kényszert generált.
Könnyű belátni, hogy a hatékonyabban vadászó, azaz "okosabb" egyedek vagy csoportok fittsége, eredményesebb túlélése ezeknek a jó géneknek a továbbadását tette lehetővé. A vadászat hozadékaként a jobb fehérjeellátás további fejlődésbeli gyorsulást eredményezett. A hús mint táplálék megszerzése mellett annak feldolgozása, illetve a zsákmányállatok legkülönfélébb testrészeinek (bőr, csont, ín, zsír stb.) felhasználása további előnyöket, védelmet, azaz a túlélés esélyének növekedését segítette elő. Így könnyű levonni azt a következtetést, hogy a hominida-evolúció a hatékonyabb csoportszelekció révén azon a szinten történt, amit kulturális evolúciónak nevezünk.

8. ábra

együttműködésen alapuló vadászata

Európában az együttműködésen alapuló vadászat kialakulása sorsdöntő volt.

9. ábra

kommunikációs készség fejlődésebeszéd kialakulásátállóképesség és a kitartás növekedéseHomo erectus

10. ábra

11. ábra

megosztásának

Ez az elmélet Isaac nevéhez köthető.

12. ábra

közös lakoma

Mindezeket összefoglalva Clark megállapítását idézzük: az ember először és legfőképpen vadászként talált magára, és a vadászat által vált az élővilág uralkodó fajává.
Abban az esetben, ha igaz mindaz, amit elmondtunk a vadászatnak az emberré válásban játszott alapvető szerepéről, akkor az evolúció sajátosságából adódóan mindennek genetikailag is rögzülnie kellett törzsfejlődésünk során. Mindez egyszersmind közvetve igazolja is az ősvadász-elméletet. A kérdés tehát az, hogy mi maradt meg a Homo sapiensben az ősvadászból.

A legfontosabb bizonyítéka az ősvadász-elméletnek az ősi vadásztörzsek napjainkig tartó túlélése szerte a világban. Elég, ha egy földrajzi keresztmetszetet adunk létezésük igazolására. Az inuitok (eszkimók) rénszarvas- vagy fókavadászata, az észak-amerikai indiánok szarvas-, vízivad- és fajdvadászata (Kanadában a vadászati törvény külön rendelkezik róluk, elismerve ősi módszereiket, különleges vadászati idényeiket), a pápua-új-guineai hagerhai nép vagy a dél-afrikai busmanok létfenntartó vadászata napjainkban is ismert. Mindennek transzformálódott változata az észak-amerikai (trapperek) és a szibériai prémvadászat, amelyet a telepesek vagy betelepülők - sokszor eszközeikkel együtt - átvettek az őslakosoktól.

13. ábra

14. ábra

A civilizáció terjedésével, a modern eszközök (fegyverek, csapdák, hálók stb.) térhódításával, a létfenntartás hatékonyabb módozatainak átvételével lassan ezek a törzsek, az ősvadászok utolsó képviselői is belekerülnek a civilizáció nagy népdarálójába.