Skandináv fényűzés - Volvo S80 V8 és D5 teszt

A Volvo zászlóshajója hűen tükrözi azt, amit mostanában a svédek fontosnak tartanak. Letisztult vonalak, kifinomult technika és biztonság. Kár, hogy egy-két bántó hiba lerondítja ezt az idilli képet.

A D5

Az S80-as Volvo a beleüléskor sem győzött meg igazán, de az első nagy csalódások a D5-ös kipróbálása után értek. Emberi ésszel fel nem fogható, hogy a Volvo mérnökeinek hogyan sikerült egy erős, a korábbi modellekben gyönyörű hangon muzsikáló erőforrásból a csúcsmodellbe egy rekedt hangú, remegő olajkályhát építeni. A D5 motor semmiben sem hasonlít az eddig ismertekre, hiszen hangos, kellemetlen és kelletlen a járása, na és az automatával a fogyasztása sem túl visszafogott. A hatfokozatú, kézzel is kapcsolható automatikus váltó 10 éve még jónak tűnt volna, manapság azonban katasztrófa. Elég gyakran nem tudja eldönteni, hogy most felváltson, vagy húzassa magát, így a kelleténél többször ragadt le gyorsítás közben, illetve bömbölt sima guruláskor. Ha valaki D5-öt vesz, ne automatával rendelje meg az autót!

A V8

A Volvo nem bízta a véletlenre, hogy milyen V8-as motort rak bele a legnagyobb autóiba. A 4,4 literes benzinest ugyanis a Yamahával közösen fejlesztették, igaz a japánok egyik motorjukba sem fogják berakni. A motorkerékpár-gyártó tapasztalata talán ahhoz volt jó, hogy az erőforrás erős, meglehetősen fickándozós lett, nagyon rugalmas és pörögni is szeret. A 315 lóerős teljesítmény garancia arra, hogy az autó ne hozzon ránk sehol szégyent, bár egy ilyen visszafogott modellhez szerintem ez már fölösleges. Egy furcsa kettőség volt ebben az autóban, ugyanis a nagyon öreguras életérzést megfertőzte a 440 Nm-es nyomatéka miatt minden pillanatban erőteljes gyorsulásra kész motor. A hangja sem volt piskóta, mert bár belül szinte alig hallani a motor gurgulázását, a kasztnin kívül olyan brutális fémhangon szólt, hogy volt, aki nem hitte el, hogy ebből az autóból jön a hang. Szerencsére ehhez a motorhoz már alapfelszerlésként jár az összkerékhajtás, így 6,5 másodperc alatt képes felugorni nulláról százra, de azért itt sem fenékig tejfel minden. Az automata ugyanúgy kissé kótyagosan működött benne, azonban egy ilyen erős motornál ez már szinte fel sem tűnik, valamint külön örömet jelent az is, ha a váltó néha fölöslegesen üvölteti a motort. A fogyasztáson viszont nem kell meglepődni, hiszen városban gyakorlatilag nem lehet lemenni 16 liter alá, de lendületes autópálya szakaszokon is hasonlóan magas értékeket lehet produkálni. A motorban egyébként az a furcsaság, hogy ha az autót nagyon hajtjuk, akkor sem eszik számottevően többet, tehát akkor már inkább lendületesen kell az autóval haladni, igaz, ez nem illik hozzá.