Éljen a nyár! - MINI Cooper S Cabrio

Egyáltalán nem gondoltuk, hogy csupa nagybetűvel írjuk ki a márka nevét, de hiszen nemecsekből is ERNŐ lett. Nosztalgikus, télen is napsütéses, könnyáztatta teszt a 170 lovas MINI Cooper S Cabrióról.

Abszolút jogos a kérdés. Miért most, az undormány télvíz idején közlünk tesztet egy kabrióról? Hiszen a képeken jól látszik, hogy még meleg volt, sütött a nap, amikor. Hát, szóval az van, hogy természetesen nem a minap teszteltük a MINI Cooper S Cabriót, hanem még a nyár vége felé, bizony. Csak soha nem akart elkészülni ez a cikk, mindig megelőzte valami, nem ragozom. Viszont akkor már összekötném azzal, hogy a környezetemből sokan még mindig nem nagyon értik, hogy is van ez a folytonos tesztautózás. Joggal. És akkor talán a kedves olvasót is érdekli a dolog. Bár szerintem a többség képben van, azaz tudja, hogy igen, persze, reklámcélokból adja az importőr a kocsikat, az újságíró meg jár velük, kipróbálja őket, aztán cikk, kép, videó, bármi más formában továbbítja tapasztalatait.

És az importőr nyilván akkor ad ki egy tesztautót, amikor, amilyen időszakban éppen azt kampányolja, el akarja adni, megismertetni a vevőjelöltekkel, mindenkivel. A kabriókat értelemszerűen tavasztól monnyuk koraőszig érdemes nyomni az olyan piacokon, mint amilyen a miénk. Mer' akkor van viszonylag jó idő. Most meg nincs. Ilyenkor viszont kabrióteszt sem nagyon van máshol, nálunk bezzeg igen - így is felfogható a történet. Nosztalgia, nyár a télben. Mindegy, a lényegi történet a MINI-ről szól, csupa nagybetűvel, annak is Cooper S verziójáról. KÖRTE kábé mindent leírt, azt talán nem, hogy gombnyomásra 15 másodperc alatt nyílik-csukódik a fedél, a ponyva nem tűnik el, hanem ottan harmonikázik hátul, ja és tetőablak-üzemmód is választható. És én szeretem a kabriókat. De a 645 Ci után a MINI-t is keménytetővel választanám, ha.

Nem mintha a MINI-vel nem jönne be a kabriózás, nagyon is, de ez egy Cooper S, kérem! Nem pusztán divatos, közúti retrógokart, de utcai sportkocsi pazar futóművel, gumikkal, fékekkel, kormánnyal, váltóval, pedálokkal, ülésekkel, no és motorral. Lehet vele egerészni is, persze, csak hát egyáltalán nem arra való. Kedvence a hegy, a szerpentin, a kanyarvadászat, de jobb híján idétlen városi parádézásgatásra, ki-kigyorsításokra, villogó örömködésre is felettébb alkalmas. A kompresszoros motor és a visszadurrogó kipugó zenéje mesteri, hangilag vicces még a kormányszervo nyekergése. Az egyhatos erőforrás alacsony fordulaton amúgy még nem rakéta, no de 3000-től 5000-es fordulatig valami oltári, lenyűgöző a tudása. Ha van hol, úgy 160-ig elementáris erővel tol, onnét a jócskán 200 fölötti végsebességig már azért nem olyan acélos a sprint.

Felügyelő elektronika kikapcs, egyes, padló, a kerekek visítva keresik a tapadást, hatvan, kettes, továbbra sem biztos, hogy a földön vagyunk, hármas, már száztíz, tombolás, metál az ész. A kormány, a váltó és a pedálok összjátéka szinte tökéletes, száműzi a ránézésre kialakított nőiautós gondolatokat. A futómű, a feszes rugózás, a sarki kerekek, az alacsony súlypont majd' mindent megenged, csak tényleg muszáj kiiktatni a menetstabilizálót, mert állandóan be-beavatkozna a nagyok dolgába. Komoly tempónál, komoly kanyargózásnál ki-kitör a MINI hátulja, de az elképesztően közvetlen volánnal elég egy aprót korrigálni, és máris minden rendben. Rázós úton naná, hogy szétráz, ebben a nagy kerék, peres gumi párosnak is főszerepe van. Tök fölöslegesen, csakis az élmény kedvéért gáz, elvesz, motorfék, durrogás. Mosolygás.

És akkor visszatérés oda, hogy a Cooper S mégis keménytetősen kéne. Azzal együtt, hogy kabrió verziója is masszív, biztonságosnak tetsző, és a szélfogó hálóval még sztrádatempónál sem sírunk a zaj, a frizura és a miegymás okán. De akkor is inkább sportkocsis ez a MINI, ergó nem árt a tető, a minél több merevítés, a védelem, az anyag. Ha pedig az anyagnál tartunk, akkor a beltér a fémhatású plasztikkal is csillagos ötös, egyedi, mindenképp bejövős, formásan minőségi, de hiszen BMW, ugye. A cintányérnyi kijelzők, az ötletes kapcsolók, az ívek mind olyanok, hogy csak szeretni lehet értük a MINI-t, kritizálja az, aki nem bírja fikátlan. Hogy az elöl ülők kényeztetéséhez képest - helykínálatilag, nívóilag - a hátsó traktus büntető? Az, de kit érdekel? Én talán eleve kétülésesnek terveztem volna, de nem én terveztem, és aki nem én voltam, az négyszemélyes kabriót akart. Parány csomagtartóval.

Ez sem számít. Két ember minden cuccával gond nélkül kimehet a világból a MINI-vel. Hogy ez a kőkemény teljesítmény, a lovak kíméletlenül magától értetődő hajszolása durva fogyasztást is eredményez? Azt. Tesztátlagunk 12 liter fölötti lett, sebaj. Aztán meg még marha drága is a kocsi, a szanaszét extrázott tesztautó árcéduláján valami nyolcmillió körüli összeg szerepelne. Nyilván a biztosítása sem olcsó. Értékvesztése sem átlagos. De mindennek tudatában is csak ajánlani lehet annak, aki megteheti, hogy. Jómagam például sokkal inkább vennék MINI Cooper S-t, mint egy jól felszerelt, középkategóriás kombit csúcsdízellel. Akár pirosban is, fehér csíkokkal. Csak legyen legalább 170 lóerős. Vagy 210-es a John Cooper Works tuningszettel.

Milyen jó dolog is a praktikus szempontokból tökéletesen megmagyarázhatatlant isteníteni! És mennyire nem az, ha az emberbe kevéske exhibicionizmus szorult, és minduntalan azzal szembesül, hogy az utca népe szerint édesanyja a legősibb mesterséget űzi, sárga az irigység, satöbbi. Enivéj, padló, és nem foglalkozni velük. Csakis élvezni, az utolsó cseppig.

Kántor István