Mint gulyáslevest a pilótakeksz

Jött Irapuato, rendszerváltozás, Depeche Mode-őrület, és feladtuk a reménytelennek tűnő küzdelmet. A politikai változásokat kísérő társadalmi aggodalmak közepette kisebb gondunk is nagyobb volt annál, mint hogy életképes könnyűzenei életet teremtsünk. Következett a gátlástalan majmolás, nem volt már mit ellesni a nagy külföldi sztároktól, bőven elég volt utánozni őket. A menedzserek és a gépzene hódítása alatt legalább az előző évtized nagy egyéniségei magukra találtak - az igazi sikereket azok aratták, akik megérezték: az új stílusirányzatok és a hagymányosan magyar zenei kultúra között mégis van átjárás. Minden, ami a kilencvenes évek és minden, ami pop. 

Szintén korszakos jelenség a pécsi Kispál és a Borz lassú, de biztos hódítása. A média teljes érdektelensége közepette lelkes rajongók ezrei tették országosan ismert csapattá. Semmihez és senkihez nem hasonlítható keserédes zenei és szövegvilág, nyers erő és Lovasi András páratlan hangja mozgatta az évtized második felének legjobb kultbandáját. Az igazi magyar rockzenét a brit-popon nevelkedett Heaven Street Seven és a Quimby képviselte az évtized fennmaradó éveiben. Nem csoda, hogy a popzenéből teljesen kiábrándult budapesti közönség egyre inkább az alternatív kultúrába fojtja bánatát. Az évtized végére az elektronikus zenék számos válfaja (techno, house, break, drumandbass) - az egyre progresszívebb hangzásvilágnak is köszönhetően - már sokkal népszerűbb a popzenénél. Ciki a pop.

A techno, a slágerzenével összefonódó house és a rave sokáig csak misztikus jelszóként élt a fiatal közbeszédben; az eleinte tájékozatlan közönség alig tudott különbséget tenni a gépzenék között. Az önmagáért létező elektronikus zene csak az évtized közepére, végére vált fogalommá, amikorra sikerült kivágnia magát a popzene karmai közül, olcsó, formálatlan számítógépes alapokat hagyva a slágerközegnek. De ez eltartott egy darabig - az átmeneti időszakot lovagolta meg a Náksi nevével fémjelzett Soho Party, később ugyanerre az útra lépett a Kozmix; ha Lala épp nem énekelt, gyakran Scooternek nézte őket az ember.

Eközben a profitorientált könnyűzenei ipar ádáz harcot vív a hamisítók ellen, Mahasz-zsiráf hologramok formájában. Az utolsó évekre szegmentálódik a pop-kultúra: a rockzenétől fényévekre kerül, a globális trendek, stílusok pedig nálunk is elkülönülnek egymástól. A dancefloor gyűjtőnév a múlté. Az Up! vagy a Back II Black már tényleg funkyra emlékeztető számokkal próbálkozik, Ganxsta félhaverjai és a Fekete Vonat megpróbálja meghonosítani az r'n'b-t. Van már saját Modern Talkingunk is; Uhrin Benedek pedig lassan, de biztosan, kezdi kinőni a Táncdalfesztivál-sátrat. Örömmel tapasztaljuk, hogy valóban képzett zenészek is kezdenek befutni (United, Roy és Ádám), de közönségüknek megmaradnak a gimnazista lányok, ez a maximum.

Megjött az igazi funky - Back II Black

Az ezredfordulót közelítve már nem nagyon lehet tömegízlésről beszélni. Az igényes popzene szinte halott, az új stílusok felszívják a könnyűzenei igényeket. A kereskedelmi médiumok különböző díjátadó gálákkal igyekeznek súlyt adni a súlytalannak. Hódít és sajátos módon divatba jön az underground-kultúra, ami ettől értelemszerűen egyre kevésbé az, ami volt korábban. Fiatalok jelentős része kezd számítógépen zenét írni, az amatőr, élőzenét játszó együttesek egyre kevesebben vannak, csak a Sziget tartja már bennük a lelket. Teljes a káosz, csak az új körök, az underground hiphop, az elektronikus zenei szcéna, az alternatív-rock közeg termel ki minőségi termékeket. Senki nem kíváncsi már a majmolásra, mindenki inkább az eredetinek tűnő külföldi lemezeket hallgatja. A fiatalok fellázadtak a gagyizmus ellen; a pop-kultúra csak magának köszönheti, hogy a következő évtized már tényleg a túlélésről szól majd.

RPD