Halálosan ketyegő pokolgépek az óceán mélyén

Az első amerikai hidrogénbomba robbantás 1952-ben. Zabolázatlan halálos erő szabadult ki a tudósok kezéből

Több tucatra tehető azoknak az 1950-60-as években eltűnt nukleáris fegyvereknek a száma, amelyek a hidegháború vészjósló relikviáiként kiszámíthatatlanul várakoznak odalent, a sötét óceáni mélységekben.

Elolvadtak volna a grönlandi gleccserek

1968. január 21-én a New York állambeli Plattsburgh légi bázisáról a nyugat-grönlandi Thule katonai repülőterére tartó B-52 nehézbombázó fedélzetén tűz ütött ki, nem sokkal a leszállás előtt.

A Grönlandnál a fedélzetén lévő hidrogénbombákkal együtt lezuhant B-52 G típusú nehézbombázóról készült korábbi fotó Forrás: Wikimedia Commons

A hatfős személyzet katapultált, a gép pedig egy darabig még tovább repült, és a thulei bázistól alig 12 kilométerre zuhant bele a befagyott Baffin-öbölbe.

Az első amerikai hidrogénbomba-robbantás 1952-ben. Zabolázatlanul halálos erő szabadult ki az atomtudósok kezéből Forrás: Wikimedia Commons

A bombázó fedélzetén négy, egyenként 15 megatonna hatóerejű termonukleáris fegyvert szállított, amelyek a géppel együtt süllyedtek a jeges mélységbe. Az eset nagy port vert fel, ugyanis a négy hidrogénbomba felrobbanása beláthatatlan következményekkel járó ökológiai katasztrófát okozott volna.

A hidegháború egyik szimbóluma, a Boeing B-52 Stratofortress stratégiai bombázó Forrás: Wikimedia Commons

A nagy erőkkel végrehajtott Crested Ice (Jégtorlódás) fedőnevű kutatóakció befejezésekor a légierő arról tájékoztatta a közvéleményt, hogy mind a négy tömegpusztító fegyvert sikeresen kiemelték. A BBC oknyomozó újságírói azonban 2008-ban kiderítették, hogy a hadsereg hamis, félrevezető információt adott a mentőakcióról.

A Thule légibázis Grönlandon, amelynek közelében a majdnem rettenetes katasztrófát okozó baleset történt Forrás: Wikimedia Commons

A negyedik, 78252 leltári számú hidrogénbombát ugyanis nem találták meg, az mind a mai napig valahol a Baffin-öböl mélyén pihen.

Nem tudjuk pontosan, hogy még hány hasonló, szörnyű pusztításra képes nukleáris fegyvert rejthetnek a világóceán feneketlen mélységei a hidegháború fenyegető emlékeként.

A radioaktív sugárzás szintjét mérik a Thule légi bázison, a súlyos baleset után Forrás: Wikimedia Commons

Az elveszett nukleáris bombák fémtestét mindenesetre továbbra is komótosan erodálja az agresszív tengervíz.

Nukleáris napfelkeltében fogant új világ

Albert Einstein és Szilárd Leó, a két világhírű elméleti fizikus Roosevelt amerikai elnöknek címzett levelükben a náci Németország nukleáris fegyverhez jutása miatti aggodalmukat ecsetelték. Ez a levél hívta életre 1942-ben a Manhattan-tervet, az Egyesült Államok atombombaprogramját.

Albert Einstein, a világhírű elméleti fizikus 1942-ben Roosevelt elnöknek írt levelében fejezte ki aggodalmát a német atomkutatások miatt Forrás: Wikimedia Commons

Alig három évvel később, 1945. augusztus 6-án, a fülledt trópusi párába burkolózó csendes-óceáni hajnalban, Tinian szigetéről magasba emelkedett az Enola Gay, Paul Tibbets ezredes ezüstösen csillogó B-29-es négymotoros bombázógépe.

Az Enola Gay visszatér a bázisára a hirosimai atomtámadás után Forrás: Wikimedia Commons

Reggel, pontban negyed kilenckor az ébredező japán ipari nagyváros, Hirosima felett ítéletnapi fény villant fel, a világtörténelem első atomtámadásának apokaliptikus nyitányaként.

Hirosima és Nagaszaki atomfelhői Forrás: Wikimedia Commons

Három nappal később, augusztus 9-én Nagaszaki emésztődött el az atomi tűzben. A világtörténelem ezzel végleg megváltozott; beköszöntött az atomkorszak, a kölcsönös elrettentésen és félelmen alapuló új világrend.

Pusztító megatonnák őrült versenye

A második világháború befejezése, illetve az európai vasfüggöny lezuhanása után a Szovjetunió lázas fejlesztésbe kezdett, hogy megtörje az Egyesült Államok atommonopóliumát. A szovjetek 1946 áprilisában fogtak hozzá az RDSZ-1 kódjelű nukleáris fegyver szupertitkos kifejlesztéséhez, az amerikaiakhoz képest jelentős technológiai lemaradással.

Kurcsatov akadémikus, a szovjet atom-, illetve a későbbi hidrogénbomba-program atyja Forrás: Wikimedia Commons

A Manhattan-terven dolgozó Klaus Fuchs szovjeteknek átadott információi alapján Sztálin személyesen kérte fel Igor Kurcsatov akadémikust, akinek vezetésével sikerült felgyorsítani a fejlesztést. Ennek eredményeként 1949. augusztus 29-én, a kazahsztáni Szemipalatyinszk kísérleti telepén felrobbant az első szovjet plutóniumbomba.

Az első szovjet atombomba felrobbantásáról készült fotó Forrás: Wikimedia Commons

Ezzel megtört az amerikai atommonopólium, és új, halálos verseny vette kezdetét.

Nukleáris fegyverek

A nukleáris fegyver gyűjtőfogalom, amely azokat a robbanóeszközöket foglalja magában, amelyeknél a robbanási energiát az atommag szerkezetében bekövetkezett változás szabadítja fel. Két fő típusuk létezik: az atombomba, ahol a maghasadás, azaz egyetlen atommag két atommaggá történő szétválása, vagy pedig a magfúzió, két atom egyetlen atommá egyesülése szabadítja fel az energiát. Mivel a magfúziós robbanóeszközöknél az úgynevezett proton-proton reakció, azaz két hidrogénatom egyetlen héliumatommá egyesülése szabadítja fel az energiát, az utóbbit ezért szokás hidrogénbombának nevezni.

Az Egyesült Államokban közvetlenül a Manhattan-projekt sikeres befejezése után elindult egy még sokkal pusztítóbb fegyver, a magfúzió elvén alapuló termonukleáris robbanóeszköz, a hidrogénbomba kifejlesztése, a magyar származású Teller Ede professzor vezetésével.

Teller Ede professzor, az amerikai hidrogénbomba megalkotója Forrás: Wikimedia Commons

Még az új nukleáris eszköz megalkotásán dolgozó magfizikusok sem tudhatták pontosan előre, hogy milyen démoni erők szabadulnak ki a kezeik közül. Amikor az első amerikai hidrogénbomba termonukleáris tüze 1952. november 1-jén második napként lobbant fel a csendes-óceáni Marshall-atoll égboltján, az eredetileg számított 5 megatonna helyett 10,4 megatonna erejű robbanást produkált a zabolátlan fegyver.

Az első amerikai hidrogénbomba felrobbantása. Nagyobb volt az ereje, mint arra számítottak Forrás: Wikimedia Commons

Ekkora már a szovjetek is az amerikaiak nyomában lihegtek; nem egészen egy év elteltével, 1953. augusztus 12-én, az RDSZ-6 kódjelű 400 kilótonnás hidrogénbomba a szovjet égre is elhozta a termonukleáris napfelkeltét.

Halálkapszulák az égen és a víz alatt

Az 1950-es években a nukleáris robbanófejet hordozó interkontinentális ballisztikus rakéták kifejlesztése a gyermekkorát élte.

A nukleáris fegyverek legfőbb hordozói ekkor még a stratégiai bombázók voltak.

E hatalmas, egyre nagyobb távolságok leküzdésére és korábban elképzelhetetlen tömegű fegyver hordozására alkalmas monstrumoknak néhány év alatt egész generációi születtek a hidegháború lázas éveiben.

Boeing B-47 Stratojet nukleáris fegyvert hordozó amerikai stratégiai bombázók az 1950-es években Forrás: Wikimedia Commons

A szovjeteknél hasonlóan gyors "evolúció" zajlott le ezen a téren, mint az amerikaiaknál. A nukleáris technika azonban nem csak a robbanóeszközök fejlesztésére korlátozódott; az 1950-es évek végén megjelentek az első atommeghajtású és nukleáris rakéták kilövésére alkalmas tengeralattjárók, amelyek új dimenziót adtak a kölcsönös fenyegetésnek.

Első generációs atom-tengeralattjáró, az USS Nautilus Forrás: Wikimedia Commons

A leendő végítélet rémét jelentő nukleáris háború félelmetes eszközei azonban a baleseteikkel még a békében is képesek voltak súlyos problémákat okozni.

Radioaktív konténerek a Földközi-tenger kobaltkék tükre alatt

Az 1956. március 10-én, a floridai Fort Lauderdale légi bázisáról magasba emelkedett hat hajtóműves B-47 Stratojet Európa felé vette az irányt. A sugárhajtású gép bombakamrájában most kivételesen nem élesítésre váró atombomba, hanem két fémkonténer lapult.

Ugyanilyen B-47 típusú bombázó tűnt el a Földközi-tenger felett Forrás: Wikimedia Commons

A ládákban nukleáris fegyverek összeszereléséhez szükséges alkatrészeket, köztük nagy mennyiségű radioaktív hasadóanyagot szállítottak. Az Atlanti-óceán felett eseménytelenül teltek az órák, útközben pontosan, az előre megadott időben és helyen találkoztak a légi utántöltés "fejősteheneivel", a tankergépekkel. A mai napig ismeretlen célállomásig a repülési terv szerint három légi tankolást kellett végrehajtani; a harmadikat már a Földközi-tenger felett, a spanyol partvidék közelében.

Mk-28 típusú termonukleáris bomba Forrás: Wikimedia Commons

Az utolsó rádióforgalmazási adatokból csak annyit lehetett megállapítani, hogy a Stratojet már elrepült Gibraltár felett. A várakozási ponton keringő tankergép azonban hiába próbált kapcsolatba lépni az ügyfelével, nem érkezett válasz a bombázó pilótafülkéjéből. A kapcsolatfelvétel a katonai légi irányításnak sem sikerült, a B-47-nek örökre nyoma veszett.

Egyetlen dolog, ami bizonyosnak tekinthető: a gép rakományával és az ötfős személyzettel együtt a Földközi-tengerbe zuhant.

A fémládákba zárt radioaktív szállítmány soha sem került elő, az most is valahol a tenger mélyén rejtőzik.

„Sokkal jobb, ha nem bolygatjuk!”

1958. február 5-én, máig tisztázatlan körülmények között a georgiai Tybee-sziget légterében az Egyesült Államok légierejének egyik F-86 "Sabre" típusú sugárhajtású vadászgépe összeütközött Richardson alezredes gépparancsnok B-47 Stratojet stratégiai bombázójával.

F-86 Sabre vadászgépek Forrás: Wikimedia Commons

Noha a személyzet a súlyosan megsérült bombázót képes volt a levegőben tartani, elkerülhetetlenné vált a mielőbbi kényszerleszállás. Richardson alezredes elkerülendő a kényszerleszállás kockázataiból adódó még nagyobb veszélyt, a földi irányítással egyeztetve parancsot adott a gép bombaterében lévő 3 400 kilogrammos, élesítetlen Mk-15 típusú hidrogénbomba kioldására.

Boeing B-47 Stratojet stratégiai bombázó felszállás közben Forrás: Wikimedia Commons

A kényszervetéssel kioldott bomba az Atlanti-óceánba zuhant, közel a georgiai partokhoz. A veszedelmes fegyver - hatóereje a hatvanszorosa a Hirosimára dobott „Little Boy” atombombának - keresése azonnal megindult. A hatalmas pusztító erővel rendelkező hidrogénbomba három hónapon át tartó megfeszített kutatómunka ellenére sem került elő.

Mk-28 hidrogénbombák Forrás: Wikimedia Commons

Az ezt követő évtizedekben történt még néhány kísérlet a veszedelmes termonukleáris fegyver felkutatására, minden eredmény nélkül. Az elveszett hidrogénbomba mind a mai napig a tengerfenék üledékébe fúródva pihen valahol, légvonalban alig 25 kilométerre a 120 ezres lélekszámú Savannah városától.

Szakértők szerint ma már nagyobb kockázattal járna a korrodálódott tömegpusztító fegyver kiemelése, mint otthagyni, ahol elnyelte az óceán.

Titkolózni kellett a vietnami háború miatt

1965. december 5-én, az USS Ticonderoga repülőgép-hordozón leszállási manőver közben az egyik Douglas A-4 "Skyhawk" típusú taktikai bombázó túlfutott a fedélzeten, és a tengerbe zuhant. A gépet a pilótával és a bombarekeszben tárolt B-43-as hidrogénbombával együtt nyelte el a mélység.

Az USS Ticonderoga hordozó Forrás: Wikimedia Commons

Ott, ahol a Skyhawk halálos terhével elsüllyedt, 5000 méter mély a Csendes-óceán. A bomba felkutatására tett kísérletek kudarcot vallottak; a pusztító fegyver a mai napig odalent hever valahol a mélytengeri fenéksíkságon.

Az ügynek több kínos, és csak 1989-ben kiderült politikai szegmense is volt.

A baleset idején már javában dúlt a vietnami háború, és Johnson elnök nem sokkal korábban kijelentette, hogy a harcokban részt vevő amerikai csapatkontingensek arzenáljában nincs atomfegyver.

Douglas A-4 Skyhawk leszállás közben Forrás: Wikimedia Commons

A USS Ticonderoga pedig az incidenst megelőzően éppen a vietnami felségvizeken volt bevetésen. 1989-es lelepleződéséig a haditengerészet az állította, hogy a Skyhawk Tajvan és Okinawa között, a partoktól távoli nyílt-tengeri térségben süllyedt az óceánba.

A USS Tincoderoga és Skyhawk taktikai bombázók Forrás: Wikimedia Commons

Csak ekkor derült ki, hogy a hidrogénbombát ténylegesen a dél-japán Riyukiu-szigetek partjai közelében vesztették el. Az Egyesült Államok ezzel megszegte a nukleáris fegyverek japán területre való bevitelének és tárolásának tilalmáról szóló kétoldalú megállapodást.

Mediterrán rémálmok

1966-ban ismét rájárt a rúd Spanyolországra. Január 17-én a spanyol partok közelében az amerikai légierő egyik B-52-es stratégiai bombázója – ismeretlen okból – összeütközött egy szintén amerikai KC-135 típusú tankergéppel. A B-52 fedélzetén szállított négy hidrogénbombából három kiesett, és ezek közül kettőnek felrobbant a hagyományos robbanószerkezete.

A Földközi-tenger mélyéről felhozott nukleáris bombák Forrás: Wikimedia Commons

Emiatt nagyobb mennyiségű radioaktív szennyeződés jutott a levegőbe. A negyedik bombának nyoma veszett, csak 80 napos intenzív kutatás után találták meg több mint 1000 méteres mélységben.

Az Alvin mélytengeri merülőeszköz, amely az utolsó hidrogénbombát a felszínre emelte Forrás: Wikimedia Commons

A veszedelmes eszközt az az Alvin mélytengeri merülőeszköz emelte a felszínre, amelynek fedélzetén Robert Ballard 1985-ben felfedezte a Titanic roncsait.

Halálos halacskák

Természetesen nem csak "Uncle Sam", hanem az orosz medve is el-elpotyogtatott néhány halált osztó fegyvert a világtenger végtelen térségeiben. Mindkét nukleáris nagyhatalom katonai titokként kezelte ezeket a baleseteket, a szovjet időszak paranoiás titkolódzási korszakában is alig szivárgott ki valami ezekből a súlyos kockázatot jelentő incidensekből.

A valaha létezett legnagyobb hatóerejű hidrogénbomba, a "Cár" makettje Forrás: Wikimedia Commons

Talán még ma sem tudjuk pontosan, mi mindent rejthet az óceán mélye. 1968 márciusában, közelebbről be nem azonosítható időpontban, Hawaiitól 700 kilométerre északnyugatra ismeretlen okból bekövetkezett fedélzeti robbanás miatt, 99 fős legénységével és 3 nukleáris rakétával, valamint további kettő "halacskával", azaz atomtorpedóval a fedélzetén süllyedt a mélybe a K-129 szovjet dízel-elektromos meghajtású tengeralattjáró.

Szovjet "Mike" osztályú atom-tengeralattjáró Forrás: Wikimedia Commons

A szovjet búvárnaszád roncsai 5000 méter mély hullámsírban nyugszanak. 1974-ben a CIA egy titkos mentőművelet keretei között megpróbálta felszínre emelni az elsüllyedt szovjet tengeralattjáró roncsait.

Gyanítható, hogy nem az akkoriban bimbódzó zöld mozgalom hatására tervezték meg az addigi legköltségesebb mélytengeri mentőműveletet, a Jennifer-akciót, hanem inkább a szovjet haditechnika iránti olthatatlan érdeklődéstől hajtva.

Ma sem tudjuk, hogy sikerrel járt-e a költséges művelet.

Tragédia az Atlanti-óceán közepén

1968. május 21-én, nem sokkal éjfél után furcsa rádióüzenet érkezett a Skipjack osztályba tartozó USS Scorpion amerikai atommeghajtású tengeralattjáró fedélzetéről. Slattery sorhajókapitány utolsó üzenetében arról tudósított, hogy egy 15 csomós sebességgel haladó szovjet tengeralattjárót azonosítottak a közelükben.

A USS Scorpion nukleáris meghajtású tengeralattjáró Forrás: Wikimedia Commons

Ezt követően megszakadt az összeköttetés a Scorpion és a műveleti központ között. A nagy erőkkel elindított mentőakció nem hozott semmilyen érdemleges eredményt, ezért június 5-én eltűntnek nyilvánították az atom-tengeralattjárót.

A Scorpion roncsa az atlanti fenéksíkságon. A felvételt a Trieste-II. batiszkáf készítette Forrás: Wikimedia Commons

A későbbi kutatások eredményeként az Azori-szigetektől 750 kilométerrel délre, 3000 méteres mélységben bukkantak rá a Scorpion roncsára. A baleset okai mind a mai napig tisztázatlanok. Feltételezések szerint az egyik torpedóvető csőben bekövetkezett robbanás végezhetett a hajóval.

A Scorpion roncsának tat felőli része Forrás: Wikimedia Commons

A roncshoz lemerült híres Trieste II. batiszkáf (amely 1960. január 23-án a felfedezések történetében először jutott le a világtenger legmélyebb pontja, a közel 11 kilométer mély Mariana-árok fenekére) által készített felvételek megerősítették ezt a feltételezést; az orr felett robbanás szakította sérülés látható.

A 3000 méter mély hullámsírban nyugvó USS Scorpion orrszekciója a Trieste-II. felvételén Forrás: Wikimedia Commons

Annak ellenére, hogy megtalálták a roncsot, sem az S5W típusú reaktort, sem pedig a fedélzeten tárolt két Mk-45 típusú nukleáris torpedót nem sikerült a felszínre emelni.

Szomorúan veszélyes rekord

1968 októberében a Navaga-osztályba tartozó K-219-es szovjet atom-tengeralattjáró ismeretlen körülmények között összeütközött az USS Augusta amerikai tengeralattjáróval. A szovjet tengeralattjáró teljes személyzetével együtt a Bermuda-háromszög északkeleti térségében elsüllyedt.

Nukleáris "napfelkelte". A mélyben szunnyadó halálos robbanóeszközök jelentette veszélyekről az illetékesek diszkréten hallgatnak Forrás: Wikimedia Commons

A roncs 6000 méteres mélységben nyugszik a hullámsírban. Ami bizonyos, hogy a K-219 16 dupla robbanófejes rakétát és két atomtorpedót hordozott a fedélzetén. Ebben a roncsban rekordszámú, összesen 36 nukleáris robbanóeszköz rekedt bent.

Szovjet "Tájfun" osztályú támadó-tengeralattjáró Forrás: Wikimedia Commons

Az óceánok mélyén rejtőző nukleáris fegyverek súlyos környezeti katasztrófa rémképével fenyegető időzített pokolgépek, amelyek eltávolítása elsősorban a két nukleáris nagyhatalom felelőssége.