Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Következő mérkőzések 
A német-szovjet paktum és a hadüzenet (1939. szeptember 3.) után az októberben betiltott FKP vezetősége visszatért korábbi önmagához és a „sakál Blum" elleni támadásokhoz. „Blumot, Lady Macbeth-ként számtalan áldozata kell, hogy kísértse, rettegnie kell az ártatlan vértől, amely örökre bemocskolja hosszú ujjú, kampós kezét" - jelentette ki Maurice Thorez, aki 1930-1964 között volt a FKP főtitkára. (1939 novemberében Thorezt, miután Sztálin „rajongójaként" a Szovjetunióba dezertált, az amiens-i katonai bíróság távollétében börtönbüntetésre ítélte, 1940 februárjában a Daladier-kormány megfosztotta francia állampolgárságától, majd De Gaulle kegyelemben részesítette és komolyabb állami tisztségeket is betöltött. 1945-47 között miniszter volt.)
„Aztán jött az 1940 május-júniusi invázió. Amikor a franciák veresége már teljes volt, de a fegyverszünetet még alá sem írták, 1940. június 20-án Jacques Duclos a földalatti kommunista párt nevében „szándéknyilatkozatot" írt a náci propaganda hatóságoknak, és azt kérte, hogy a L'Humanité kommunista napilapot (német pénzügyi támogatással) legálisan kiadhassák. Ebben a megszálló erőknek szánt szövegben Duclos három alkalommal is bírálta a „zsidó Mandelt", az éppen lemondott Reynaud-kormány belügyminiszterét. Duclos azzal vádolta őt, hogy „lelőtte a nemzetvédelmet szabotáló munkásokat". (Az epizódot Jean-Marc Berlière és Franck Liaigre történészek híres könyve, a Liquider les tratres - la face cachée du PCF, 1941-1943 (2007) - Az ellenségek likvidálása - A FKP eltitkolt arca meséli el.)
„A második világháború után, egészen az 1960-as évekig a zsidók elleni népirtás emlékezete nem különült el az ellenállás és általában a deportálások emlékétől. Az, hogy a zsidó holokausztot különállóan kellene kezelni, csak fokozatosan alakult ki. Tény, hogy 1945-től kezdődően a zsidó holokauszt ismeretében Franciaországban új szégyenfoltot jelentett bármely antiszemita eszme kifejtése. Bár nem tűnt el, jelenléte a nem kommunista baloldalon nagyon meggyengült és marginálissá vált, néhány kivételtől eltekintve kis csoportokra korlátozódott.
Ugyanez viszont nem volt igaz a Sztálin hatása alatt álló FKP-ra. 1949-től kezdve a „népi demokráciákban" szervezett nagyobb perek gyakran antiszemita jellegűek voltak.
Még inkább ez vonatkozott a Kremlben folyó állítólagos „fehérköpenyes (orvos) összeesküvésre" is. A FKP vezetősége buzgón támogatta ezeket a nagy pereket, valamint a moszkvai „fehér köpenyesek" utáni hajszát, és közben diszkréten megváltoztatta magatartását Franciaországban is. A zsidó származású kommunista ellenállókat eltávolították a pártvezetésből.
„1954-ben néhány kommunista vezető négyszemközt antiszemita megjegyzéseket tett Pierre Mendès France akkori miniszterelnökre. Az ilyen és ehhez hasonló eseteket elhallgatták. Duclos viszont 1968-ban megjelent emlékirataiban Boris Souvarine-t (eredeti nevén Boris Lifschitz), a kommunista párttal szakító egykori bolsevikot - az akkori kommunista szóhasználattal élve -, renegátot szidalmazta. Amikor Duclos Souvarine-ről emlékezik meg, a gyémántcsiszoló családból származó kispolgár Lifschitz-ről ír, aki a munkásmozgalomban remélt karriert csinálni, miközben mások a kereskedelemnek szentelték életüket." (Jean-Louis Panné, Boris Souvarine, le premier désenchanté du communisme, 1993; Boris Souvarine Boris Lifschitz néven született Kijevben 1895-ben, francia-orosz kommunista militáns volt. Később Sztálin ellen fordult és megírja az egyik első Sztálin önéletrajzot, amelyben leleplezi a sztálinizmus hazugságait.)
1948-ban minden kormánypárt, köztük a FKP is, üdvözölte Izrael létrehozását.
A Negyedik Köztársaság alatt (1946-1958) a Szocialista párt és a radikális szocialisták azzal tűntek ki, hogy közel kerültek a zsidó államhoz. Az 1967-es hatnapos háború azonban fordulópontot jelentett. Bár a francia közvélemény üdvözölte és támogatta Izrael győzelmét, ez a támogatás a jobboldalon egyértelműbbnek tűnt, mint a baloldalon. A baloldalon egyesek számára a héber államról alkotott kép kezdett felpuhulni: az izraelieket, akiket addig a népirtás túlélőinek és leszármazottainak tekintettek, most hódítóknak látták.
A harcok másnapján, 1967 júniusában a Általános szakszervezet kongresszusán Benoît Frachon főtitkár arról beszélt, hogy az izraeli hadsereg elfoglalta Jeruzsálem óvárosát. Így vádaskodott a győztesek ujjongását és a Siratófal előtt rendezett ünnepséget látva: „Bizonyos magas körök pénzembereinek a jelenléte más értelmet adott (az ünneplésnek), mintha csak az igaz hívők vallási buzgalmáról lenne szó. Az ünneplés azt a benyomást keltette, hogy a Fausthoz hasonlóan a Sátán irányítja a show-t."
"Az Aranyborjú sem hiányzott, aki még mindig állt, és mint Gounod operájában, a lábai előtt, a vérben és a mocsárban szemlélte ördögi mesterkedéseinek eredményét" - folytatta a FKP főtitkára. Valóban, a hírek szerint ezeken az ünnepségeken részt vett egy világszerte jól ismert, kozmopolita bankárcsalád két képviselője: Alain és Edmond de Rothschild is. „Lábuknál feküdtek a még mindig vérző halottak. Köztük izraeli munkások, akik értük haltak meg, jordániai munkások és parasztok, akik szintén értük haltak meg". „Úgy tűnik, hogy ez az eszmefuttatás akkoriban nem váltott ki felháborodást a baloldalon"-mondja Perrault.
Alig egy évvel a hatnapos háború után, 1968 májusában a szélsőbaloldali diákmozgalomban erjedés indult meg, trockista és maoista áramlatok jelentek meg. A fiatal francia zsidók jelentős része tagja vagy szimpatizánsa volt ezeknek a „sejteknek", amelyek az akkoriban divatos trendnek megfelelően a harmadik világ ügyei mellé álltak. 1969 nyarán több, magát anticionistának valló francia maoista Jordániába utazott, palesztin táborokat látogatott meg, és találkozott az akkor Arafat vezetése alatt álló Palesztin Nemzeti Felszabadítási Mozgalom vezetőivel. Franciaországba visszatérve megtámadták Rothschild báró otthonát. A szélsőbaloldal és a palesztin szervezetek közötti kapcsolatok a következő években egyre szorosabbá váltak.
A „baloldali proletárok" maoistáinak aktivizmusa egészen a terrorizmus szélére sodorta a francia baloldalt. A müncheni olimpiai mészárlás (1972 szeptembere), amikor a Fekete Szeptember nevű palesztin kommandós csoport túszul ejtette az izraeli sportcsapatot, és megölte annak tagjait, megosztotta a francia szélsőbaloldalt. A mai napig aktív szerepet játszó, később szélsőbaloldali médiaplatformot alapító („Médiapart") trockista Edwy Plenel nagy empátiával írt a terroristákról. A maoisták között egy kisebbség helyeselte a Fekete Szeptember tetteit, a többség pedig elhatárolódott tőlük. A proletár baloldal lényegében feloszlatta magát.
„A következő évtizedben a francia politikai és szellemi tájkép gyökeresen megváltozott François Mitterrand-nal, az V. Köztársaság első baloldali elnökének megválasztásával (1981). Súlyos választási bukásával ekkor omlott össze a FKP, a Le Pen féle „Front National" („Nemzeti Front") viszont országos jelentőségű párttá emelkedett (az 1984-es európai választásokon a szavazatok közel 11%-át szerezte meg).
A „Manouchian-ügy" következtében heves emlékezetháború tépázta a baloldalt, az Elysée-palota támogatásával (egyesek szerint ösztönzésére) létrejött az „SOS Racisme" szervezet.
A Harmadik Köztársaság óta érvényben lévő köztársasági asszimilációs modell helyére a multikulturalizmus lépett, amelyhez nagy mértékben hozzájárultak a Franciaországba egyre nagyobb számba érkező migránsok. Annak ellenére, hogy egyes történészeknek fenntartásai voltak, megszületett a Gayssot-törvény (1990), amely kimondta, hogy a holokauszttagadás bűncselekmény.
Az 1990-es évek elején a holokauszt emléke kiemelt helyet kapott, annak leírására elkezdték használni a Shoah kifejezést. ( A „soá" eredete a „ shoah u-meshoah" (csapás és veszedelem) bibliai kifejezésben rejlik, amely mind Szofóniás (1:15), mind Jób könyvében (30: 3) megtalálható.)
Az örmény származású munkás-költő, Missak Manouchian által irányított ellenállási csapathoz nemcsak kommunista külföldiek, hanem sok zsidó származású ember is tartozott. Manouchian-t 22 társával együtt 1944-ben kivégezték. A kollaboráns francia rezsim szemében Manouchian terrorista merénylő volt, megítélése később sem volt egyértelmű a baloldalon. Mélinée Manouchian, Missak özvegye 1985-ben az akkori kommunista pártot vádolta azzal, hogy férjét és ellenálló csapatát kiszolgáltatták a náciknak.
Jacques Chirac, akit 1995 májusában választottak köztársasági elnökké, a Vel d'hiv-i razzia emlékünnepségén (1995. július 16.) elismerte Franciaország felelősségét a zsidók megszállás alatti deportálásáért. Szakítva utódai álláspontjával, úgy vélte, hogy a deportálásra a Vichy-rezsim kötelezettséget vállalt. 2001-ben a (baloldali) Taubira-törvény kimondta, hogy az európaiak által a XVI-XIX. századtól a XIX. századig elkövetett rabszolga-kereskedelem és rabszolgaság az emberiség elleni bűncselekmény. Ez a törvény viszont nem mondott semmit az arab-muszlim rabszolga-kereskedelemről és a szubszaharai Afrika belső rabszolga-kereskedelméről sem.
Fontos következtetéseket von le Perrault Georges Bensoussan történész és szerzőtársai nagyszabású munkájából, amelyben a szerzők bebizonyítják, hogy a Franciaországban élő arab-muszlim lakosság soraiban új antiszemitizmus jelent meg, amit a baloldali politikusok ideológiai okokból elfojtanak.
Georges Bensoussan történész 2002-ben adta ki az általa szerkesztett „Les territoires perdus de la République - antisémitisme, racisme et sexisme en milieu scolaire" („A Köztársaság elveszett területei-antiszemitizmus, rasszizmus és szexizmus az iskola világában") című gyűjteményes könyvét. A könyv heves vitát váltott ki, ráadásul Franciaországon épp akkor antiszemita erőszakos cselekmények hulláma söpört végig.
A szerzők szerint jól megalapozott az az értékelés, hogy a Franciaországban élő arab-muszlim lakosság egy részében új antiszemitizmus jelent meg, de ezt a jelenséget ideológiai okokból elfojtották. Georges Bensoussan az antiszemita bűncselekmények növekedésére utal, amely szerinte a bevándorlással, pontosabban annak mértéktelen és ellenőrizetlen növekedésével függ össze.
A történész úgy véli, hogy nagyon sok baloldali személyiség szemet huny e valóság felett.
Könyvében és későbbi munkáiban Georges Bensoussan több magyarázatra hivatkozva támasztja alá azt a tézisét, hogy a baloldal szándékosan mutat vakságot ebben a témában, és úgy véli, hogy ez könnyen cinkosságba fordulhat át: a baloldal önelégülten szimpatizál a palesztin üggyel, a nyugati nemzetállami modell iránti gyűlölettel; nem érdeklik a cionizmus-ellenesség és az antiszemitizmus közötti összefüggések, sem a triviálisnak tekinthető (francia) választójogi szabályok. A baloldal olvasatában a bevándorlók a „föld új kárhozottjai", akik csak a velük szemben elkövetett sérelmekre reagálva követhetnek el olyan cselekményeket, amelyekért hibáztathatók, ezért fel kell menteni őket.
A baloldal ellentmondásossága azóta sem szűnt meg, és nagyon úgy tűnik, hogy az elmúlt időszak eseményei egyáltalán nem cáfolták meg Georges Bensoussan aggodalmát, sőt igazolták őt. (Október 7-én a Hamász terrorszervezet megtámadta Izraelt, civileket, gyerekeket és nőket gyilkoltak meg, több száz túszt ejtettek. Az erre adott izraeli ellencsapás ma is folyamatban van. A Hamász támadásával egyidejűleg súlyos antiszemita erőszakhullám söpört végig Franciaországon, a bűncselekmények száma mára meghaladta az 1000-et is. Franciaországból menekülnek a zsidók, a tiltások ellenére folyamatosan Izrael-ellenes és Palesztina melletti tüntetéseket tartottak szerte Franciaországban. Az Origo többek között itt és itt is beszámolt a franciaországi helyzetről.)
Szombat este egyébként egy második generációs bevándorló Párizsban allah akbart üvöltött és turistákat kezdett el késelni, egy német férfit megölt, többet megsebesített.
