Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Következő mérkőzések 
Aztán jött a Dreyfus-ügy, egy rendkívül összetett, ellentmondásos botrány. Perrault „Le Figaro"-ban közölt írásában csak az antiszemitizmus és a baloldal közötti kapcsolat szempontjából vizsgálja a kérdést. „A dráma 1894-ben kezdődött a kapitány első elítélésével, és 1906-os rehabilitálásával ért véget. Dreyfus három szempontból is kiválthatta a szocialisták és a hozzájuk szorosan kapcsolódó szélsőséges forradalmi baloldal ellenszenvét: burzsoá, zsidó és katonatiszt volt. (Az ún. Dreyfus-ügy egy koholt bizonyítékokon alapuló, peres eljárásnak indult, 1894 decemberében. A zsidó származású Alfred Dreyfust a francia hatóságok Németország érdekében elkövetett kémkedéssel vádolták meg, életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, majd az ügy felülvizsgálatának eredményeként felmentették. Az ügy hatására szélsőbaloldali és szocialista antiszemita pogromhangulat és tömeghisztéria alakult ki Franciaországban, hosszú időre kettéosztva a francia társadalmat.)
"Érdekes áttekinteni a Dreyfus-ügyet a korabeli baloldali sajtóban. Maurice Charnay újságíró volt az egyetlen, aki a 1894-es per idején a „Le Parti ouvrier" („Munkáspárt") című lapban felvetette, hogy Dreyfus „kormányzati manipuláció" áldozata lehet. Mindenki más a baloldalon Dreyfus-ellenes volt. A legnagyobb hatású, szélsőségesen antiszemita baloldali gondolkodó, a több mint 20 évig parlamenti képviselőként is aktív Jean Jaurès az első ítélethirdetéskor a „La Dépêche de Toulouse" 1894. december 26-i címlapján ezt írta: „A zsidó hatalom elképesztő megnyilvánulásának lehettünk tanúi, amikor mindent elkövettek, hogy egyet megmentsenek közülük a halálbüntetéstől... az igazság az, hogy ha nem ítélték halálra (Dreyfust), az azért van, mert a zsidók elképesztő erőfeszítése nem volt teljesen hiábavaló" - tette hozzá a szocialista politikus. A vérszomjas, antiszemita baloldali politikusról Franciaországban emléktáblák és utcák sora lehet, mindenhol, azóta is...
"(Jaurès) akkori világnézetét jelzi az is, hogy hat hónappal később, amikor visszatért Algériából, ahol „Le a zsidókkal!" felkiáltással zajlottak a tüntetések, így számolt be az algériai eseményekről a „La dépêche de Toulouse-ban": „Ez a zsidóellenes megmozdulás újszerűen és szembetűnően egy olyan társadalmi rendszert ítél el, amely lehetővé teszi, hogy minden ingó és ingatlan vagyont egy semmit sem termelő osztály monopolizáljon ". Amikor 1870-ben az algériai zsidók francia állampolgárságot kaptak, a szocialista képviselő nem fogta vissza magát: „működik a „zsidó uzsora", ma ez Algéria igazi hódítója" – hangsúlyozta.
Perrault külön kitér arra az esetre is, amikor Jaurès a „La petite République" címlapján egészen elképesztő eszmefuttatásban szállt vitába Drumont-al, aki a szocializmusról azt írta, hogy „zsidó átverés". „És mit szólna Drumont úr, aki a szocializmust zsidó átveréssel vádolja, ha azt válaszolnánk neki, hogy az átverés az maga az antiszemitizmus, amelynek nem más a célja, mint az egész bankár-, iparos és tulajdonos osztály védelme, egy csak keveseknek rendelkezésre álló, apró művelet révén? A tőke azt is megengedné, hogy körülmetéljék zsidók fitymáját (sic!), hogy azután még nagyobb garanciákat kaphasson" - írta Jaurès (1896. június 7.).
1895-96-ban senki sem beszélt Dreyfusról.
Émile Zola, aki előtt a „Le Figaro" épp akkor nyitotta meg a publikálási lehetőséget, kivétel volt ez alól. A nagy író aggodalmát fejezte ki az antiszemitizmus újjáéledése miatt, erről a „Le Figaro" címlapján megjelent „Pour les Juifs" (A zsidókért) című cikke (1896. május 16.) tanúskodik. A napilap konzervatív és liberális olvasóközönségének egy része - de csak egy része - az antiszemitizmust populista és közönséges szenvedélynek tartotta, hasonlóan a 1793-as sans-culottes-ok arisztokraták elleni gyűlöletéhez. 1897-ben a konzervatív „Le Figaro" kampányt indított annak bizonyítására, hogy Dreyfus kapitány pere igazságtalan volt, és perújrafelvételt követelt. Akkoriban ez volt az egyetlen nagy lap, amely vállalta ezt a kockázatot" - szögezi le Guillaume Perrault, majd tovább részletezi a francia baloldal számára ma is példaképként szolgáló Jaurès zsidók elleni verbális hadjáratát.
„Azt gondolhatnánk, hogy Jaurès megtapsolta a „Le Figaro" határozott Dreyfus-pártiságát. Éppen ellenkezőleg, megtámadta a lapot, és azzal vádolta, hogy eladta magát egy „Dreyfus-szindikátusnak", amit egy akkoriban divatos antiszemita közhelynek számító eszmefuttatás alapján fejtett ki: „Nem arról van szó, hogy e szindikátus létezése és tevékenysége megkérdőjelezhető. Párbajra hívok bárkit, aki másképp magyarázza meg a „Le Figaro" hozzáállását, és azt a rendszerszintű kampányt, amelyet a pártatlanság álcája alatt Dreyfusért folytat" - írta Jaurès a „La Petite République" napilapban (1897. november 27.).
Émile Zola az, aki végül szembeszáll a baloldali véleményvezérekkel, különösen Jaurès-val. A „Le Figaro"-ban 1897. december 1-én megjelenő háromrészes „Le Syndicat" című sorozatában teljes mértékben nevetségessé tette a Jaurès és sokan mások által felállított zsidóösszeesküvés-elméletet. A „Le Figaro"-nak ezt követően hamar fel kellett függesztenie a Dreyfus melletti offenzíváját. A lap főszerkesztője címlapon ismerte el, hogy egyes olvasóit irritálták a Dreyfust védelmező cikkek, sokan még az előfizetésüket is lemondták, valamint problémát okozott az is, hogy a „Le Figaro" véleményével elszigetelődött...
Zola csalódottságában ekkor Clemenceau-hoz fordult, és a „L'Aurore"-napilapban (1898. január 13.) megjelentette a „J'accuse...!" („Vádolom!") című világhírűvé vált cikkét, amely rámutat a Dreyfus elleni perben elkövetett hibákra, és magát a pert koholmánynak és manipulációnak tartotta. (Híres cikkének címét maga Clemenceau adta, aki akkor a L'Aurore napilap szerkesztőbizottságának is tagja volt.) A pamfletként is felfogható „J'accuse..." nem győzte meg Jaurès-t, tovább folytatta antiszemita és Dreyfus ellenes megnyilvánulásait. 1898. január 20-án több baloldali politikussal együtt aláírta a szocialista képviselők kiáltványát, amelyben felszólította a proletariátust, hogy ne álljon a burzsoá polgárháború pártjára. A kiáltvány éles hangon támadta a „klerikális burzsoáziát" és a „zsidó kapitalistákat", akik „arról álmodoztak, hogy bebizonyítják az igazságszolgáltatás tévedését és el akarják érni „a zsidó befolyás alatt álló panamázó csoport közvetett rehabilitációját. Izrael minden mocskát ebben a kútban mossák le" (sic!) - írja durva hangon Jaurès, majd így zárja a kiáltványt: „A proletariátusnak meg kell védenie mind saját osztályérdekeit, mind az emberi civilizáció örökségét, amelyet holnap amúgyis kezébe vesz majd..."
Jaurès csak később, 1898 első felében rázta le magáról előítéleteit, és győződött meg arról, hogy a Dreyfus-perben az igazságszolgáltatás valóban követett el hibákat és végül Dreyfus kapitány lelkes védelmezőjévé vált. Persze ennek is megvolt az oka, és ezt később Perrault meg is magyarázza. Ennek ellenére 1898. június 7-én a Tivoli-Vauxhall teremben, a 19. század egyik legfontosabb párizsi politikai találkozóhelyén tartott beszédében tovább ostorozta „a zsidó fajt, amely koncentrált, szenvedélyes, kifinomult, és akiket mindig a nyereség vagy a prófétaság láza hajt, (amely) különös ügyességgel kezeli a kapitalizmust, a rablás, a hazugság, a korrupció és a zsarolás mechanizmusát".
A Dreyfus-ügy különös fordulatot vett, amikor kiderült, hogy a vádat megalapozó hamis bizonyítékot szolgáltató Henry alezredes 1898. augusztus 31-én öngyilkosságot követett el.
A botrány óriási volt, Jaurès nyomában a szocialisták többsége - akárcsak az anarchisták és a szindikalisták - Henry öngyilkossága után, heves belső viták után Dreyfus védelmére keltek. A szocialisták egy kisebb csoportja továbbra is hitt Dreyfus bűnösségében és az antiszemitizmus megnyilvánulásai továbbra is fennmaradtak a szocialisták soraiban. A Dreyfus-ügyben pálfordulást mutató szocialistáknak azonban kevésbé önzetlen indítékai is lehettek, mint az igazságérzet-véli Perrault.
Az 1898 tavaszán, a Dreyfus-ügy tetőpontján tartott törvényhozási választások után kialakult helyzet miatt a szocialistáknak érdekében állt, hogy a Dreyfus melletti erőkhöz csatlakozzanak, a politikai paletta nagy része ekkor ugyanis már Dreyfus mellett állt. A parlamenti erőviszonyok miatt is szükségük volt erre a „köpönyegforgatásra", úgy nézett ki ugyanis, hogy a parlamentbe nagyszámban bekerülő radikálisok bevennék a szélsőbaloldali és „forradalmi" szocialisták egy részét a „republikánus ernyő" alá, ha azok melléjük állnak a konzervatívok és a nacionalisták elleni küzdelemben.
Ráadásul Waldeck-Rousseau miniszterelnök (1899-től 1902-ig volt hatalmon) a katolikus gyülekezeteket és iskolákat vádolta meg azzal, hogy a köztársaságot is fenyegető Dreyfus-ellenes összeesküvés szálait mozgatják. A homogénebb baloldali többség, amelyet főként az szilárdított meg, hogy újraindíthatják egyházellenes politikájukat, ezek után nem tarthatott ki tovább korábbi Dreyfus ellenes álláspontja mellett. Most az szolgálta az érdeküket, ha ennek az ellenkezőjét képviselik. (Tipikus baloldali pálfordulás, amely ma is a baloldal kedvenc politikai fogása.)
„A miniszterelnök vádjaival szemben a katolikus világon belül a valóságban csak egy kisebb, elszigetelt csoport, az úgynevezett „Asszumpcionisták" (Mária Mennybevételéről Nevezett Ágostonos Kongregáció) tűntek ki antiszemita természetű Dreyfus-ellenességükkel, amint arra Bertrand Joly történész rámutatott egy, a Dreyfus-ügyről készített nagyszabású művében. Miután a Dreyfus kapitány perét felülvizsgáló és a Dreyfust rehabilitáló „Ligue des droits de l'homme" („Emberi Jogok Ligája") jóváhagyta a katolikus gyülekezetek szervezetből történő kiutasítását, az egyik alapító, a katolikus Paul Viollet kilépett a Ligából, tiltakozásul a szerinte szektás elhajlás ellen. Dreyfus egyik jeles támogatója, a katolikus Péguy, a francia konzervativizmus megalapozója és a XX. századi francia irodalom és közgondolkodás fontos alakja egyenesen undorát fejezte ki attól, ami történt. Péguy úgy érezte, hogy egy nemes ügyből, amit Dreyfus rehabilitása jelentett, egyszerű ürügy lett a baloldal számára, amelyet a „Bloc des gauches" (a baloldali blokk) a konzervatívok és a katolikusok eltiprására, de mindenekelőtt politikai pozíciók elfoglalására használt fel. Röviden, Dreyfus védelme jól jövedelmezett a baloldalnak.
„Akárhogy is, Jaurès ebben a politikai kontextusban egyesítette a szocialisták többségét és 1905-ben megalakult a francia Szocialista párt („Parti socialiste-SFIO"). A szocializmus integrálódott a republikánusok nagy családjába, és annak szélsőbaloldalává vált. Ennek ellenére az antiszemitizmus továbbra is jelen volt egyes anarchisták és forradalmi szindikalisták körében, akik akkoriban erős áramlatot képviseltek a szakszervezeti mozgalomban. („Parti socialiste - SFIO - Section Française de l'International ouvrière" - Szocialista párt - A nemzetközi munkások francia szekciója)
Az I. világháború végén a szocialisták Tours-i kongresszusán (1920) a megosztottság jelei mutatkoztak. A francia bolsevikok, akik a militánsok többségét alkották, csatlakoztak a Kommunista Internacionáléhoz, létrejött a Francia Kommunista párt (FKP), megszerezték a Jaurès alapította, mai napig létező „L'Humanité" című újság irányítását is. A szocialista Léon Blum viszont meg akarta tartani „a régi házat", azaz a Szocialista pártot. Az 1920-as években a baloldalon és általában a francia társadalomban az antiszemitizmus alacsony szintűnek tűnt. A FKP ekkoriban azzal tűnt ki leginkább, hogy a külföldi munkások érdekeit védte.
De néha személyeskedésbe átcsapó vitákat folytatott politikai ellenfeleivel szemben, és amikor elfogytak az érvek, az ellenfelet zsidó származása miatt támadták, egyszóval „zsidóztak". A L'Humanité 1921-ben Georges Mandelt (igazi nevén Louis Rotschild), egy jobboldali, zsidó származású képviselőt úgy írt le, mint egy „élő bizonyítékot arra, hogy Darwin szerint az ember a majomtól származik" (1921. március 17.).
Adta magát, hogy ettől az időszaktól kezdve Léon Blum, a szocialista párt zsidó származású vezetője vált a szélsőbaloldali, radikális kommunisták elsődleges célpontjává. Ráadásul 1907-ben Blum „Du mariage" (A házasságról) címmel írt egy esszét, amelyben olyan fiatalkori emlékeiről számolt be, amikor nagy örömét lelte abban, hogy fiatal nőket követett az utcán és udvarolt nekik. Esszéjében Blum mindenekelőtt a nők házasság előtti szabad szexuális kapcsolatát szorgalmazta.
Emiatt a kommunisták az 1920-as években a polgári erkölcstelenség bajnokaként tekintettek rá, a L'Humanité elmarasztalta „Shylock Blumot" (sic!), aki freudi csavarokba keveredett (1928. február 1.), és azzal vádolta, hogy „gyengéd szálakkal" kötődik egy korabeli bankhoz (1928. február 7.). A L'Humanité Léon Blum törékeny testalkatára utalva úgy írt róla, mint aki „annak az alapvető ellentétnek a képmása, amely a mi robusztus, bátor, harcias, az ellenség csapásaitól sújtott pártunk és a régi, degenerált, elegáns és szkeptikus szociáldemokrácia között feszül, és aki állandóan kokettál a rendszerrel, amely folyamatosan tisztségekkel halmozza el (1928. április 14.)." (Shakespeare „A velencei kalmár" című darabjában Shylock-nak hívták az óriási vagyont felhalmozó, keresztényeknek súlyos uzsora kamatra kölcsönt adó zsidó uzsorást.)
1934-től kezdve a FKP vezetősége irányt változtatott, remélve, hogy ezzel sikerül megtörnie saját elszigeteltségét, és közeledni próbált a szocialistákhoz. A Léon Blumot ért - akár antiszemita, akár más jellegű támadások - csökkentek, majd a Népfront megalakulásával és választási győzelmével (1936 április-május) meg is szűntek, hiszen ez volt az az első pillanat a francia baloldal történetében, amikor minden baloldali párt, kommunista, anarchista, szocialista egy nagy gyűjtőpártba tömörült Léon Blum vezetésével.
Paradox módon az antiszemitizmus a Szocialista párton belül is kialakult, aminek hátterében Hitler 1933-as hatalomra jutása után a Németországgal való újabb háborútól való félelem állt. Az I. világháború tömegmészárlásának emléke még nagyon közel volt és akkoriban mindenütt jelen volt a francia társadalomban, amelyet erőteljes pacifizmus uralt ekkor. 1933 és 1939 között, amikor a nácik üldözték a német zsidókat, a politikában részt vevő francia zsidókat gyakran azzal gyanúsították, sőt vádolták, hogy a németekkel való szolidaritásból háborút szorgalmaznak Berlin ellen. Léon Blum saját pártjában is szembesült ezzel a gyanúval (ahogy a jobboldalon Georges Mandel is), egy idő után pedig megjelentek az őt bíráló cikkek is. Amikor a Hitler elleni háború fenyegetése kezdte uralni a közéletet, a bírálatok, támadások komolyabbá váltak.
Paul Faure, a Szocialista párt 2. számú embere magánemberként úgy érezte, hogy túl sok zsidó van Léon Blum körül, akik önérdekből egy háborút támogató álláspont felé viszik a pártot. A szocialista képviselők nagy része osztotta Faure véleményét. A nantes-i kongresszuson (1939 májusában), a háború közeledtével, a Faure által benyújtott pacifista indítvány a mandátumok mintegy 40%-át szerezte meg. A szakadás elkerülése érdekében Léon Blum az ellenzékieknek adta a helyek majdnem felét az állandó adminisztratív bizottságban, ami a párt végrehajtó bizottsága volt. Ez nem jelenti azt, hogy minden pacifista szocialista abban az időben antiszemita lett volna, vagy a háború közeledtével azzá vált. De jelentős részük ilyen irányba fejlődött. Az 1940 május-júniusi sokk és a Harmadik Köztársaság összeomlása után ezek az emberek csatlakoztak a kollaboráns mozgalomhoz. (Guillaume Perrault Simon Epstein történész könyvét vette alapul: Un paradoxe français : antiracistes dans la Collaboration, antisémites dans la Résistance (2008) - Egy francia paradoxon-antirasszisták a kollaborációban, antiszemiták az ellenállásban" címmel.)
A Radikális Szocialista Pártot, az Emberi Jogok Ligáját, az Antifasiszta Értelmiségiek Éberségének Bizottságát és az Általános szakszervezetet az események arra kényszerítettek, hogy válasszon az antifasizmus és a pacifizmus között. Bár az antiszemitizmus nem állt e pártok középpontjában, mégis mindenütt jelen volt: egyenlőségjelet tenni a zsidók és a háborút szító nagyvállalatok közé ismét a baloldali narratíva központi elemei közé került. Az „Antifasiszta Értelmiségiek Éberségének Bizottsága" tagjai rendszeresen antiszemita megjegyzéseket tettek, és a teljes pacifizmus vonalát erőltették. Később, a megszállás alatt csatlakoztak a párizsi kollaboránsokhoz.
Cikkünk még nem ért véget, lapozzon a következő oldalra a folytatáshoz!
