Létezett egyfajta ízlésterror

Major Tamás osztályában végezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. A Kiváló és Érdemes Művész színházrendező nem sokkal szolnoki pályakezdése után, már huszonkilenc éves korában megkapta a Miskolci Nemzeti Színház igazgatói posztját. Költői hangulatú, sikeres rendezései mellett a teátrum vezetőjeként az egész intézményt népszerűvé tette. Tíz évvel később mégis a szabadúszást választotta. Ám hamarosan megkapta a fővárosi Nemzeti Színház vezetői posztját, ahonnan a rendszerváltást követően mozdította el az MDF-kormány. Pár évvel később Törőcsik Mari kérésére pályázta meg a Művész Színház igazgatói tisztjét, amelyet el is nyert, de a teátrumot végül kiszervezte alóla a balliberális városvezetés. Csiszár Imre pályafutásának választásairól, illetve kényszerű váltásairól is beszélt az Origónak. Azt is elmondja, miként érvényes a jelenben Arthur Miller Az ügynök halála című darabja, amelyet nemrég rendezett meg a Nemzeti Színházban, illetve mit érdemes megérteni Shakespeare Macbethjéből a ma emberének, amit nemrég Szolnokon rendezett.

Pesten mennyire került közelebb a fővárosi színházi élet meghatározó rendezőihez?

Semennyire. Annak dacára, hogy benne voltam a színházi szövetség meg a színházi szakszervezet elnökségében. Ám elsősorban azzal foglalkoztam, amivel a Nemzeti Színház igazgatójának foglalkoznia kell a saját teátrumán belül.

Amikor arra került sor: menesztése miként zajlott?

Andrásfalvy Bertalan, az MDF-kormány oktatási és kulturális minisztere mentett fel, mert nem passzoltam a kurzusukhoz. Ezt persze nem adták írásba.

Menesztésének hírére kiállt valaki ön mellett?

Voltak hangok, pár újságcikk.

Székely Gábor Szolnokon kollégája volt. Az akkor már komoly nemzetközi sikereket is elért Katona József Színház rendezői karából, holdudvarából kereste valaki? Nekik lehetett befolyásuk a színházi élet történéseire?

Nem kerestek. De az sem igaz, hogy az ő kedvük szerint történtek döntések a színházi életben. Az viszont igaz, hogy létezett egyfajta ízlésterror.

Miféle?

Abból állt, hogy a kritikusok, szakírók és az általuk befolyásolt emberek csupán egyféle színházi látásmódot ismertek el. Annak alkotóit privilegizálták, előadásaikat látatlanban is piedesztálra emelték, míg másokat lekezeltek. Borítékolni lehetett, kik nyerik a kritikusok díjait. Ha a kedveltebb társulatok egy-egy – amúgy tehetséges művésznője – érdekesebb lábbelit húzott, arról komoly elemzés jelent meg a Színház című lapban, de egy körön kívüli teátrumban létrejött kiváló Shakespeare-előadás sosem volt fontos.

Mi magyarázhat ilyen helyzetet?

Nem tudom, de azért az is tény: ha nagyon belegondolok, akkor sem tudnék említeni hosszan tartó, erős színházi barátságokat. Nézzük csak a Katona József Színház történetét: Székely Gábor Szolnokon, Zsámbéki Gábor Kaposvárott futott be hasonló életpályát, majd a két rendkívül tehetséges alkotó együtt jött a fővárosba, együtt szerezték meg a Katonát, együtt vitték sikerre – aztán szétmentek. A Katona kis színház, nagyobb az összezártság, könnyebben felszínre kerülnek a különbségek. Kiderült: egyiküknek az a mániája, hogy a színház állandóan utazzon, díjakat nyerjen. A másiknak az a mániája, hogy üljünk itthon, próbáljunk, hozzunk létre minél jobb előadásokat. A kétféle látásmód antagonisztikusnak bizonyult, így végül Székely Gábor otthagyta a Katonát.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Majd rövid Új színházi intermezzo után lényegében a rendezést is feladta. Ön miként élte meg menesztését a Nemzetiből?

Úgy, mint akin átment az úthenger. De aztán felálltam, és folytattam a szabadúszást. Egyszer összeszámoltam, és arra jutottam: a nyíregyházi és a kaposvári színház kivételével az ország összes többi színházában dolgoztam már.

A szabadúszás egzisztenciális szempontból könnyű pálya?

Nagy szabadsággal jár. Az jó, amikor nem beszélnek bele darabválasztásba, szereposztásba, egyebekbe.

A szabadságát 1995 és '96 között megszakító „közjátéknak" az ön értelmezésében mi az olvasata? Akkor történt, hogy átvette a Művész Színház vezetését, s egy darabig még azután is posztjában maradt, amikor a színház Tháliaként működött tovább.

A Nemzeti színházi epizód után megfogadtam: szó nem lehet róla, hogy még egyszer színházat vezessek. A Művész Színház esetében az történt, hogy egy nap becsengetett hozzám Törőcsik Mari és Iglódi István. Elmondták, hogy valakik azzal a hamis váddal jelentették fel Törőcsik Marit, aki akkor a Művész Színházat vezette, hogy elsikkasztott százmillió forintot. Demszky Gábor fegyelmivel fenyegette, világos volt, hogy nem maradhat a teátrum élén. Akkor már pályázati rendszer volt, és arra kértek, hogy az egyébként kiváló társulat érdekében pályázzam meg Mari posztját. Régi barátság, bizalmi kapcsolat volt közöttünk, de még úgy sem éreztem kedvet a dologhoz. Végül Mari kedvéért belementem, és pechemre meg is nyertem a pályázatot. Utólag tudtam meg: a politika már rég eltervezte, hogy befogadó színházat csinál a teátrumból. Két év múlva át is építették az intézményt, minket pedig kiraktak. Annak már erősebb visszhangja volt, tüntettek is, jöttek-mentek a tévések. De nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

Bármi történt: az ön neve erős márkajegy a honi színházi palettán. Kérdés persze: ön is érzi ezt?

Nem is a közönség, vagy a kritika – mely műfaj persze a maga eredeti, elfogulatlan valójában kimúlt – tükrözi vissza igazán a munkám hatékonyságát. Hanem az, hogy miként viszonyulnak hozzám a színészek. Sokfelé dolgozom, így több társulatnál is tapasztalom: normális körülmények között szoktunk eljutni az olvasópróbától a bemutatóig.

Amit tud, azt tanítja is a Színművészeti Egyetemen?

Tanítottam ott színházrendezőket, amíg egy leépítés során el nem küldtek.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Gyakran megesik, hogy egymás után rendez olyan fajsúlyú műveket, mint a Nemzeti Színházban Blaskó Péter főszereplésével színre vitt Az ügynök halála, amelyet aztán a szolnoki Macbeth követett Barabás Botonddal, illetve Lady Macbeth szerepében Radó Denise-szel?

Azért ott volt közöttük le- vagy felvezetésként Eduardo de Filippo darabja is, a Filuména házassága a József Attila Színházban.

Az ügynök halála ma miként érvényes?

Az volt az első nyugati színmű, amelyet az ötvenes években be lehetett mutatni. Annak idején volt némi osztályharcos felhangja, annak ellenére, hogy Timár József kiváló alakítást nyújtott Willy Loman szerepében. De az előadás mégis azt mutatta meg, miként pusztul el a szegény ember az amúgy halódó Nyugat kegyetlen világában. Mára a magyarországi helyzet utolérte Arthur Millert: nálunk is nyugdíjasok ezreit vágják ki szó nélkül a cégektől. De bárki utcára kerülhet, ha munkaadói úgy vélik: számukra már nem megfelelő termelőerő. Akkor érvényes a mai előadás, ha nézője ráébred: Magyarország utolérte a „fejlett” Nyugatot.

És a Macbeth miként szólhat a mához?

Van benne egy kellemes, kedves ember, aki remek barát, nagyszerű férj, és kiváló hadvezér. Aztán találkozik az általam csak „hírcsinálóknak" nevezett figurákkal, akik kezdik neki mondogatni: mi minden lehetne belőle, ha akarná. Olyan dolgokat fogalmaznak meg, ami eszébe sem jutott ennek a tiszta embernek, s talán nem is jutna. Ráadásul ott van mellette egy asszony, aki viszont komoly ambícióval rendelkezik, és az végleg belepörgeti egy dominójátékba. Dőlnek a dominók, egyre több a gyilkosság, s végül oly messzire jut a vérben, ahonnan már nem lehet visszafordulni. Azt szerettük volna megfejteni a szolnoki társulattal, hogy miként lehet bűnbe vinni egy jóravaló embert. Bármely kornak témája, megfejtendő rejtélye.

Az országot körberendezve mennyi idő marad a privát életére?

Nem sok. Van egy nagy lányom, meg egy kisebb nagylányom. Meg egy unokám. Ő nagyon fontos, hiszen mégiscsak egy fiú. Privát és szakmai „eredmények” miatt sem vagyok keserű. Gondoljon csak bele: direktora voltam az ország első Nemzeti Színházának, ahonnan nincs feljebb.