Létezett egyfajta ízlésterror

Major Tamás osztályában végezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. A Kiváló és Érdemes Művész színházrendező nem sokkal szolnoki pályakezdése után, már huszonkilenc éves korában megkapta a Miskolci Nemzeti Színház igazgatói posztját. Költői hangulatú, sikeres rendezései mellett a teátrum vezetőjeként az egész intézményt népszerűvé tette. Tíz évvel később mégis a szabadúszást választotta. Ám hamarosan megkapta a fővárosi Nemzeti Színház vezetői posztját, ahonnan a rendszerváltást követően mozdította el az MDF-kormány. Pár évvel később Törőcsik Mari kérésére pályázta meg a Művész Színház igazgatói tisztjét, amelyet el is nyert, de a teátrumot végül kiszervezte alóla a balliberális városvezetés. Csiszár Imre pályafutásának választásairól, illetve kényszerű váltásairól is beszélt az Origónak. Azt is elmondja, miként érvényes a jelenben Arthur Miller Az ügynök halála című darabja, amelyet nemrég rendezett meg a Nemzeti Színházban, illetve mit érdemes megérteni Shakespeare Macbethjéből a ma emberének, amit nemrég Szolnokon rendezett.

Mi volt a konkrét koncepciója a színház „felélesztéséhez?"

Miskolc volt akkoriban a „melegszívű munkásváros". Lenin Kohászati Művek, Drótgyár, Lyukóbánya, satöbbi. Sűrű ipari életével a város nem polgárokat teremtett, hanem fluktuációt, vagyis jövő-menő, utazó munkásokat. És egy külön városrészben ott volt a Nehézipari Egyetem is, melynek némileg pökhendi polgárai a munkásváros centrumába sem tették be a lábukat, nemhogy a színházába. Az volt a dolgom, hogy belőlük színházba járó embereket teremtsek. Ennek érdekében munkatársaimmal létrehoztunk egy nagyszínházi repertoárt, évadonként hat bemutatóval, négy prózai és két zenés produkcióval. Létrehoztuk a kamarát, ahol évadonként két, abszolút populáris darabot – vígjáték, krimi – vittünk színre. Összehoztunk egy stúdiójátékszínt is, évadonként ugyancsak két bemutatóval: elvontabb művek voltak, az intellektuális közönséget célozva. Hamar kialakult a munkásközönség magja, ahogy az egyetemisták is hírét vitték, hogy a stúdióban – ahol ráadásul egyes próbákat ők fél áron nézhettek – olyan szerzők műveit játsszák, mint Wedekind. A színház beindult.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Hogy lehet, hogy a tanácsi és párt korifeusok egy huszonkilenc éves srácra bízták az ország akkor – lakosságát, méretét tekintve – második városának színházát?

Nem adták okát a döntésnek. Fontos lehetett, hogy az említett gazdasági igazgató, a tavaly elhunyt Kerékgyártó László, megbízott bennem. Vele már a vendégrendezéseim alatt jó viszonyba kerültem. Érdemes tudni róla, hogy állítólag ott is született a színházban, konkrétan a kelléktárban, édesanyja ugyanis kellékes volt. Laci könyvelőből lett gazdasági vezető, nekem is sokat segített. Kölcsönös volt a bizalom.

Nemrég Blaskó Péter – aki sokáig volt a miskolci társulatának tagja – említette: tervezték, hogy együtt jönnek majd vissza egy budapesti színházhoz, de közös elképzeléseik rendre hitegetéseken alapultak. Kik voltak a hitegetők?

Hol egy hivatalnok, hol egy újságíró ejtett el pár szót arról, hogy itt vagy ott igazgatóváltást terveznek. Nem volt még pályázati rendszer, és az nyilvánvaló volt, ki az a maximum tíz ember, aki alkalmas a színházvezetésre. Persze a szükséges kritériumoknak ma sem felelnek meg többen.

Melyek a színházvezetés fő kritériumai?

Sok van, attól is függ például, hogy vidéken vagy a fővárosban kell-e teátrumot vezetni, zenés vagy prózaműfajban. Alapvető, hogy empatikus lénynek kell lenni, amely fogalmat nem minden színházvezető ismeri.

Az is alapvető, hogy a színházvezető morális lény legyen?

Bizonyos szempontból igen, másfelől meg nem annyira. A színház furcsa hely, amelynek vannak ugyan törvényei, de azokat szükségképpen megszegik. Csak egy példa: kiírják a következő darab szereposztását, de a vendégrendező meggondolja magát és lecseréli az egyik játszót. Mert időközben megnézett egy darabot, és egy másik színész erős hatással volt rá. Elvben ez roppant igazságtalan, akit leváltanak, az kicsit, vagy nagyon, de belehal a döntésbe. Ám a morális megfontolásnál fontosabb, hogy jobb előadás szülessen. A színház egyébként sem arról szól, hogy disztingváljunk. Az instrukciókat sem lehet selyempapírba csomagolni. A színre vitt drámáknak is a konfliktusok, a balhék, kiélezett helyzetek adják ki a lényegét. Sokszor a próbafolyamatnak is ilyennek kell lennie, amikor nem történhet minden a köznapi értelemben vett fair play szabályai szerint. Miközben azért a színház vezetőjének nem csökkenhet az empátiája.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

1986-ban rendezte meg Miskolcon Csehov Cseresznyéskertjét. Az akkori előadás záró epizódjában a szereplők kimentek a vasútállomásra, és várták, várták a vonatjukat, de minden szerelvény elsuhant mellettük. Privát érzései is tükröződtek a jelenetben?

Csehov minden darabjában szerepel a vonat, ami akkor nagy újdonság volt az orosz sztyeppéken. A vonat persze, ahogy más Csehov darabokban, úgy a Cseresznyéskert történetében is egyfajta szimbólum. A darab az érkezésről és az elmenetelről szól, s a közben eltelt időről. Vonaton jönnek Párizsból azok, akik aztán rájönnek, kár volt ide megérkezni, mert itt már nincs mit tenni. Csehov darabjai az elvágyódásról is szólnak. Tagadhatatlan, hogy ez az érzés az akkori miskolci társulatunk nagy részére is igaz volt.

Miért vágyódott el egy sikeres színházból?

A vidéki létből lett elegem, annak zártságából, egyéb jellemzőiből. 1988-ban, tíz év után el is jöttem, és inkább szabadúszóként dolgoztam.

Amíg 1989-ben be nem futott a „szuper expressz." 1989-ben nevezték ki a budapesti Nemzeti Színház igazgató-helyettesének, majd igazgató-főrendezőjének. Ahonnan 1991-ben, a rendszerváltás után menesztették. Rövid szakasz volt érkezés és távozás között.

De tartalmas. A kinevezés okairól, támogatóimról az esetben sem tájékoztattak. Emlékszem, Glatz Ferenc akkori művelődésügyi miniszter úgy nézett rám első találkozásunkkor a színházigazgatói irodában, mintha mosdatlan lennék. A szerződésemet Németh Miklós szignálta, majd az évadnyitó beszédem után már Glatznak is fülig ért a szája. Odajött hozzám, azt mondta: ilyen igazgató kell nekünk. A Nemzeti Színház hasonlóan rossz kondícióban volt, mint anno a miskolci. Annyi különbséggel, hogy a pesti társulat kiváló színészekből állt: Agárdy Gábor, Bessenyei Ferenc, Kállai Ferenc, Sinkovits Imre, Lukács Margit, Béres Ilona. A fiatalak között pedig Bubik István, Funtek Frigyes, Rubold Ödön, Hirtling István, Götz Anna. Volt kikre alapozni, de meg kellett változtatni a rossz társulati szellemet. Szinte semmiféle átjárás nem volt a generációk között. Külön előadások készültek az idősebb színészeknek és a fiatalabbaknak. Már ennek megszüntetése felfrissítette a levegőt, izgalmasabb produkciók születtek.

A színháznak előzőleg Malonyai Dezső volt az igazgatója, a művészeti vezetést pedig Vámos Lászlóra bízták. Malonyai neve még a színházbarátok előtt sem mindenképpen ismerős.

Minisztériumi hivatalnok volt, bár a színművészeti főiskolán is tanított: színházi rendtartást. Annak keretében beszélt például munkavédelmi előírásokról, elmagyarázta a tűzoltó-készülékek használatát.

Vámos Lászlót sokan szerették, bár tudható: tartott az igazán erős személyiségű, komoly tehetségű színészektől. Malonyai merészebb volt?

Félt tőlük, de nem is volt nagy beleszólása a színház művészeti életébe. Ami amúgy nagy baj: ha egy színházvezető nem szólhat bele a színház művészeti életébe, akkor mibe szólhat bele? A vécék higiéniás állapotának gondos felügyelete nem kifejezetten színházvezetői teljesítmény.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!