Radó Denise beszél hazugságokról, igazságokról, egy színházi dinasztia „utóhatásairól”

Radó Denise rendező-színésznő 2018 január 15-én

Rendezőként jegyezte tavaly Marsha Norman Jóccakát, Anya! című darabját a szolnoki Szigligeti Színházban. Színészként pedig Dürrenmatt Fizikusok című darabjában volt premierje Szolnokon – Mathilde von Zahnd idegorvos szerepét alakítva. Jelenleg Lady Macbeth szerepét próbálja Shakespeare Macbethjében, amely Csiszár Imre rendezésében kerül színre Szolnokon. Évad végén rendezőként viszi színre a békéscsabai Jókai Színházban a My Fair Ladyt. Budapesti rendezését, Alfonso Paso Hazudj inkább, kedvesem című darabját pedig nemrég mutatták be a Játékszínben. Utóbbi produkció kapcsán kérdeztük színházról, saját életének fordulatairól, igazságokról, hamisságokról.

Miért kapott?

Mert igazi kultúrember felülemelkedik a kisszerűségeken. Másrészt nagybátyám is vonzódott az abszurd fordulatokhoz még akkor is, ha azokat az élet írta. Roppant mulattatónak találta a képtelen szituációt.

A Hazudj inkább, kedvesem című darab és az ön által rendezett előadás voltaképpen arra hoz tucatnyi példát: többféle értelmezése is lehet annak, ami hazugságra késztet. Egyetért ezzel?

Az egyik szereplő azt állítja: könnyebb a társadalmi létezés, ha a környezet elvárásai szerint kommunikálunk. Van, amikor egy kis elhallgatás, apró ferdítés teszi komfortosabbá a létezésünket. Az én apukám viszont azt mondta: ő azért sem hazudik soha, mert rossz a memóriája. Vagyis a „képzelt" dolgokat hamarabb felejti el az ember, mint a valósakat, ezért ha képzelt dolgokat mond megtörténtnek, utóbb könnyen lebukik, amikor már azt sem tudja mit beszélt korábban. Én apukám gondolkodásával tudok azonosulni.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Diploma után csaknem húsz évet töltött a József Attila Színházban, előbb Iglódi István, majd Léner Péter vezetése alatt. 1985-től 2002-ig volt a társulat tagja, miközben pályafutása későbbi fordulatai is azt jelzik: komplexebb módon érdekli a színház annál, mint amire egy némileg margóra sorolt színház lehetőséget adhat.

Habitusomból is fakad, hogy „ott ülős" vagyok. Tény, az utolsó évadjaimban már egyfajta kövületnek számítottam. Voltak persze nagyon szép feladataim is. Ahogy arra is adódott alkalom, hogy megérezzem: talán több érzékem van a színpadi szituációk megteremtéséhez, mint egy-egy ott megfordult rendezőnek. Gyerekkoromban gyakran megesett, hogy a mi győri, kétszobás színészházbeli lakásunkban jött össze a társulat. Legtöbbször a szakmáról esett szó, darabokat elemeztek, ritmusról, szünetekről, spétekről, hasonló dolgokról beszélgettek. Sok minden elég korán rám ragadt abból, ami megtanulható ebből a szakmából, és aminek tükrében még irritálóbb a kontárkodás, ötlettelenség, felkészületlenség, ízlésbeli hiányosság. Lényegében a hamisság. A József Attila Színház kapcsán azért azt is illik megemlítenem: ott kaptam lehetőséget Léner Pétertől az első rendezésemre is.

Annak mi a története?

Engem az is inspirált, hogy volt a társulatban három fantasztikus művész – Láng József, Makay Sándor, Örkényi Éva –, akik részben a koruk miatt nem kaptak már olyan szerepeket, melyek kijártak volna nekik. Törtem a fejem, hogyan tudnák ők igazán megmutatni, micsoda energia van még bennük. Beállítottam Léner Péterhez, hogy szívesen megcsinálnám a három remek színésszel a Hárman a padon című darabot. Megkaptam az engedélyt. A bemutató jól sikerült, azóta is kapok újabb és újabb felkéréseket. Azt szoktam mondani: én színész vagyok, aki rendezéssel is foglalkozik. Általában tudom, mi az a plusz, amitől egy színész szárnyakat kap.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Színészként önt mi tudja repíteni?

A hiteles rendező, a szerep sokrétűsége, satöbbi. Az idén színre vitt, Kiss József rendezte Dürrenmatt-darab, a Fizikusok szélsőséges ideggyógyásza például inspiráló volt. Egy kritikus egyenesen egy női III. Richárdhoz hasonlította.

A József Attila Színháztól még Léner Péter vezetése idején mondott búcsút. Miért?

Egy vezetői döntés miatt, amely a szakmaiság szempontjából nem volt összeegyeztethető a saját ízlésbeli, szakmai felfogásommal. Erről ennyit, mert több nem lenne elegáns.

Az ön részéről könnyű döntés volt a távozás?

Szakmabeli férjem is úgy látta: jobb, mint felőrlődni egy nem kívánt szituációban. Másrészt a „kiugrásom" után pár évig csak lógtam a levegőben. Igaz, a távozásom évében Bóka László művészeti vezetőnek hívott a Vidám Színpadhoz, akit akkor neveztek ki igazgatónak. De az a történet hamarosan és rosszízűen ért véget, mert Bóka Lacira akarták ráverni az előző direkció összes balfogását. Én aztán két évig színházi munka nélkül voltam, amikor aztán Balázs Péter 2007-ben meghívott a szolnoki színház társulatába. Nem volt nehéz igent mondanom, hiszen a gyökereim is a vidéki színház világához kötnek.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Férje, Bor Zoltán az egyik legnagyobb hazai szinkrongyártó cég alapítója, egy időben még ügyvezető igazgatója is, egyben a szolnoki Szigligeti Színház gazdasági vezetője. Az ön felkérésében ennek mennyiben volt szerepe?

Lehetett valamennyi, de a színpadon nekem kellett bizonyítanom, ahogy tettem azt pályafutásom megelőző évtizedeiben is. Férjem sem barátságból kapott vezetői státuszt: Zoltán egy időben a TV2 megrendelő főszerkesztője volt, Balázs Péter az akkoriban megtapasztalt szakmai képességei miatt kérte fel a feladatra. A színház egésze számára is sikeres volt az együttműködésük néhány évig, de aztán Zoltán másfelé indult. Szakmai és emberi nézetkülönbségek miatt vált ki tavaly az ön által említett szinkroncégtől, és teremtett meg egy másik, egyre sikeresebben működő stúdiót. Mindkettőnknek van képessége a túléléshez, miközben – részben a felmenőinktől látott példák miatt is – makacsul ragaszkodunk a tisztességes megoldásokhoz.

Időközben felcseperedett lányuk hasonló pályát választott?

Mindig szerette a színházat, de hivatásszerűen sosem vonzotta. Mi sem erőltettük a dolgot. Most bölcsészetet, angol és amerikai irodalmat tanul. Még nem dőlt el, mi lesz belőle pontosan. Remélem, hogy boldog ember.