Rémálom lett a vége a nászutasok hajókázásának

A Hurtigruten legöregebb, legkisebb hajója volt három napig az otthonunk

A 2016 legjobb élményeiről készült összeállításunkból kiderült, hogy az Origo utazás rovatának szerzői szerencsés évet tudhatnak mögöttük. Alábbi összeállításunkból az is látszik, hogy ezúttal a nagyobb bosszúságok is elkerültek minket. Egy kivétellel.

Utólag még leírni is furcsa, de idén a legnagyobb utazási bosszúságot számomra egy háromórás kényszerű várakozás jelentette. Addig minden álomszerűen ment: egy oda-vissza tízezer forintos repjeggyel elrepültünk Bariba, majd négy napot töltöttünk egy mesés kisvárosban, Polignano a Maréban. Élveztük a novemberi jó időt, a középkori utcákat, a tengert, no meg az ottani enni- és innivalókat.

Polignano a Mare egy bájos olasz kisváros Bari mellett Forrás: Gaál Csaba

Hanem a visszaút vasárnapra esett, ilyenkor pedig a közlekedés arrafelé elég rapszodikus. Így történt, hogy bár elvileg egy fél 10-es vonatindulással is elértük volna a repülőnket, aznap reggel már fél 7-kor kénytelenek voltunk elindulni Polignano a Maréból az egyetlen szóba jöhető járattal. Ahogy reggel kialvatlanul sétáltunk a hátizsákunkkal Bari kihalt utcáin,

nagyon nehezen akart múlni az idő.

Egy darabig elnéztük a tengerparti sétányon kocogó helyieket, aztán inkább buszra szálltunk, és a reptéren kerestünk egy csendes zugot a várakozásra. Persze soha rosszabb élményt...

Az unatkozó norvég lány

„A rossz szót nem használnám rá, a kellemetlent annál inkább” – mondja Oláh Róbert, akinek csakúgy, mint a pozitív élmény, a negatív is Angliához kötődik. Itt sodort mellé a sors ugyanis egy vékony, szőke és szép, fiatal norvég lányt, akitől az életkedve is elment. A lány ugyanis a világ legunottabb utazója volt, sem a helyi gasztronómiát – vagy bármely gasztronómiai kicsapongást a vajas kenyéren kívül –, sem a pubokat, az embereket, a tájakat, az eseményeket nem élvezte, sőt, el is zárkózott mindentől.

Kellő távolságból már nem zavart Forrás: Oláh Róber

Amikor a szállásadó megkérdezte, hogy tulajdonképpen miért is utazik, a válasz egy egyszerű nem tudomban merült ki. „Két hetet élt velünk a farmon, majd feltettük a gépre, és rendeztünk egy ünnepi vacsorát” – fejezi be happy enddel a történetet Róbert.

Barátságtalan berliniek

Igazán rossz utazási élménye Bucsky Péternek sem volt 2016-ban. „Berlinben járva inkább csak olyan érzésem volt, hogy ez messze nem volt olyan érdekes, mint ha Kelet- vagy Dél-Európába utaztam volna" – mesél a német fővárosban tett kirándulásáról, ahol az emberek nem voltak olyan kedvesek, érdeklődők.

Berlin érdekes, de azért vannak jobb helyek is a világban Forrás: Bucsky Péter

Péter már korábban is járt Berlinben, így nem volt olyan érzése, hogy új dolgot fedezett volna fel. Végül is minden nagyon hasonlít az itthoni dolgokhoz, az embereknek több pénzük van, jobbak a buszok, villamosok, de cserébe – legalábbis nekem – barátságtalanabb” – von mérleget útjáról.

Berlin az utóbbi években nagyon menő helynek számít,

nemcsak Magyarországon, de talán világszerte is, ő viszont nem igazán érezte át ennek az okát. Egynapos kiruccanásuk a lengyel Szczecinbe például sokkal pozitívabb élményt jelentett számára. A berlini útról itt írt, Szczecinről pedig itt.

Egyedül néztem a csodát

Negatív élményt ebben az évben sem tudott felidézni Travellina, mivel szerencsére az összes utazása nagyszerűen sikerült, nem lett beteg, nem rabolták ki. „Én mondjuk egyébként is hajlamos vagyok arra, hogy mindenben a szépet és jót lássam meg, és ne az árnyoldalakra koncentráljak. Ha mégis ki kell emelnem valamit, akkor az inkább a látogatók hiánya olyan helyeken, amelyek véleményem szerint megérdemelnék, hogy sokkal többen ismerjék meg őket” – osztja meg szívfájdalmát.

A csengersimai református templom Forrás: Kisgyörgy Éva

Ilyenek voltak számára a festett kazettás mennyezetű templomok Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, amelyekből több tucat van, és mégsem unalmasak, mert mindegyik egy kicsit más. „Csodálatos volt végigjárni őket, de picit elszorult szívvel tettem, azt tapasztalva, hogy

szinte mindegyikben egyedüli látogató voltam”

– meséli szerzőnk, aki reméli, hogy cikkével – amelyet itt olvashat – sikerült egy kicsit felhívni rájuk a figyelmet, és több család látogat majd arra a vidékre.

Bámultuk a plafont a tengeren

Végezetül olvassák el Lantos Gábor történetét, amelyről itt írt még bővebben.

„Gondolom, önöket már meg sem lepi, hogy a legrosszabb történet is északon játszódik. Nem Finnországban, hanem Norvégiában.

A »Hová mentek a nászútra?« kérdésre adott válaszunk alaposan meghökkentette mindazokat, akik erről érdeklődtek. Északi-fok, Lappföld és egy kis hajókázás a Hurtigrutennel. Különösen az utóbbi kimondása után láttam tágra nyíló szemeket, tekintettel arra, hogy az érdeklődőknek fogalmuk sem volt arról, mi az a Hurtigruten. Mi viszont nagyon jól tudtuk. Az öreg hajó, amely március 24-én a norvégiai Ålesundból indulva négy nap és három éjszaka úszott velünk a sarkkörön túl fekvő Tromsø felé.

A Hurtigruten legöregebb, legkisebb hajója volt három napig az otthonunk Forrás: Lantos Gábor

Az utolsó nap délutánjáig semmi baj nem volt ezzel a túrával. Az elképzelhetetlenül pici kabinban az előzetes hírekkel ellentétben mégsem emeletes ágyon kellett aludnunk. A hajón felszolgált reggelik fenomenálisak voltak. A norvég partok, a fjordok, a tenger gyönyörű látványt nyújtottak. Csak leültünk a hajó elején lévő fotelekbe, és bámultuk a tájat. Olvastunk, ha meg kikötöttünk, akkor sétáltunk az ősi fővárosban, Trondheimben, a kissé jellegtelen Bodøben, vagy éppen a bájos kisvárosban, Moldéban.

A már-már gyönyörű történetbe az utolsó délután kitört vihar rondított bele kissé.

Az öreg hajót gyufaskatulyaként dobálta a tenger – legalábbis mi így éreztük. Kezdetben a szalonban lévő fotelekben próbáltuk átvészelni az egyre nagyobb hullámokat, majd valahogy lebotorkáltunk a kabinba. Feleségem múmiaként hanyatt fekve bámulta a plafont, a földön egy narancs és egy alma játszott egymással versenygurulást, a bőröndök régen feldőltek, csak a fogkrém tartott ki a mosdó felett valamilyen csoda folytán. A következő négy órában azt találgattuk, meddig fokozódhat még a vihar. Végül este 9 óra táján nyugodott meg annyira a tenger, hogy el tudtunk aludni. A többire nem emlékszem.”