Semmi keresnivalód itt!

Rossz szállás, betegség és átverés – általában ezek szokták megkeseríteni leginkább az utazók életét, 2013-ban sem volt ez másként. Az Origo utazás rovatának rendszeres szerzői ezúttal az év legrosszabb élményeiről mesélnek, és mivel minden rosszat valami jó követ, a következő részben a legjobbakról is beszámolnak majd.

A fotók alapján nem ezt képzeltem magam elé. Amikor beléptünk a Palma de Mallorcán bérelt lakásunkba, nagyon csalódott voltam: egy lepukkant, dohányszagú és hideg apartman fogadott, amelyet alig tudott felfűteni a villanyradiátor. Januárban mentünk oda, a tél pedig arrafelé is hűvös tud lenni. Bár szokás szerint rengeteg időt töltöttem az interneten, hogy a lehető legjobb ár-érték arányú szállást tudjam lefoglalni, ilyen fiaskók bizony becsúsznak. Később aztán a bojler is bedöglött, így a tulaj lakásában fürödtünk, akinek kedves közvetlensége sok mindenért kárpótolt. A végén pedig úgysem a rideg szobára, hanem a város remek hangulatára emlékeztünk. Az pedig külön szerencse, hogy az idei sok utazásomból mindössze egy lehangoló lakást tudok kiemelni a legrosszabb élményként.

Nem volt ezzel másképp a Travellina néven blogoló Kisgyörgy Éva sem, aki némi fejtörés után szintén csak egy későn foglalt, lepukkant tallinni szállást és egy ottani autós eltévedést tudott megemlíteni 2013-ból (erről itt számolt be). „De ezekre is mosolyogva emlékszem vissza" – teszi hozzá rögtön szerzőnk, aki "katonaságeffektusnak" hívja ezt: a fiúk ugyanis az egy-másfél éves katonaságról, ahol elvileg főleg rossz dolgok történtek velük, évtizedekig tudnak anekdotázni, és rengeteg új barátot szereznek ott. „Ma már, ha valami rossz történik – agyonázunk egy viharban, lerobban a busz, eltévedünk – csak megvonom a vállam, mert tudom, hogy utólag ez is vicces emlék lesz" – osztja meg pozitív szemléletét.

Tizenhárom euróba került az ágy ebben a lepukkant tallinni hostelben egy hatágyas szobába Forrás: Kisgyörgy Éva

Ágynak döntve

Példát is mond erre Travellina, igaz, nem ideit. Jó másfél évtizeddel ezelőtt kórházba került Kenyában. „Az infúzión lógva kicsit meg voltam szeppenve, és az itthoni rokonok, barátok halálra aggódták magukat. Utólag visszaemlékezve viszont hihetetlenül különleges napokat éltem meg: ahogy a kórház egész személyzete azon volt, hogy nekem minél könnyebbé, kényelmesebbé tegye a kényszerű ott-tartózkodást, ahogy a nővérkék törzsi dalokat énekeltek, hogy meggyógyuljak, a szakács pedig mindennap kifaggatott, mit szeretnék enni" – sorolja élményeit.

Betegséggel töltötte idei legrosszabb napjait Zárug Zita és Harkányi Árpád is. A Földet körbebicikliző házaspárt Indonéziában, Lombok szigetén kapta el a dengue-láz, és közel egy hetet voltak kénytelenek eltölteni egy hotelszobában, illetve környékén. „Búvárkodás vagy hegymászás helyett hidegrázás, émelygés és hőemelkedés – ez nagyon nem volt jó, főleg, hogy mindketten szenvedtünk benne" – eleveníti fel azokat a napokat Árpád. Ráadásul épp akkor volt a ramadán is, ezért naplementétől hajnalig zengett az ég a mecsetek ricsajától. „Odakint a kölykök egész nap szabadon randalírozhattak, és persze ahányszor csak kisétáltunk élelemért, a két külföldi mindig nagy szám volt nekik, ezért rendre odaszólogattak nekünk: bulé-bulé! Bármit is reagáltunk erre, hangosan kinevettek minket, ami ebben az állapotban nem esett túl jól" – meséli. Ezen végül úgy tették túl magukat, hogy süketnémát játszottak, azután már békén hagyták őket. „Öröm az ürömben, hogy a betegség szűk egy hét alatt teljesen elmúlt, és hogy egy sokkal súlyosabb fajtáját is elkaphattuk volna a szúnyogok által terjesztett trópusi kórnak" – ad bizonyítékot arra, hogy a rossznak is meg lehet találni a jó oldalát.

A matarami kórházban lázasan fekve, a diagnózisra várva Fotó: Zárug Zita

Az utazók életének másik nagy megkeserítője a közlekedés lehet. Soltész Béla, aki korábban Dél-Amerikában töltött el huzamosabb időt, az idén Erdélybe, Csíkfalvára látogatott. Budapesttől Marosvásárhelyig egy szebb napokat látott busztársaság neve alatt futó, alvállalkozó által üzemeltetett csotrogányon töltötte az éjszakát. „Visszafelé szintén, de akkor már tudtam, mire számítsak. Furcsa dolog, hogy míg Dél-Amerikában szinte minden távolsági busz rendelkezik kényelmes, széles, állítható ülésekkel, vécével, tévével és légkondival, addig Kelet-Közép-Európában csak elvétve akad ilyen" – ad összehasonlítást korábbi élményeivel.

Most merre menjek?

A jelenleg a dél-afrikai Durbanben élő Bokán Katalin beszámolója szintén egy kellemetlen közlekedési élménnyel indult. Pretoriába tartottak autóval, amikor az egyik gumi megadta magát. Szerencsére volt pótkerék, így tovább tudtak menni. Nagyobb baj volt, hogy a GPS képtelen volt megtalálni a pretoriai szállást. „Mikor végre holtfáradtan megérkeztünk késő este, a morcos recepciós közölte, hogy nem kapták meg az előre kifizetett foglalásunkat, és nincs is üres szobájuk" – mesél bosszúságukról. Szerencsére mégis sikerült szobához jutniuk, bár így duplán kellett kifizetniük az árát, és hetekig levelezni a foglalást intéző céggel, hogy visszakapják a pénzüket.

A következő két történet közös pontja, hogy nem árt tisztában lenni a helyi szokásokkal. „Amikor az ősszel Dél-Olaszországban másfél napig nem jöttünk rá, hogy nincs semmi rendszer abban – és sokszor a személyzet sem tudja –, hogy melyik étterem mikor nyit ki és zár be, hogy mikortól hajtanak el minket azzal, hogy tele van, és egyáltalán, mi a szolgáltató szektor működésének ritmusa, az igen rosszul esett – idézi fel egyik idei útját Vincze Barbara, az Origo munkatársa. Neki hasonló tapasztalata csak ramadán idején volt az egyik arab országban évekkel ezelőtt. Bár barátnőivel olyan tervekkel érkeztek Pugliába, hogy dagadtra eszik magunkat, a fentiek miatt másfél napig nem jutottak meleg ételhez. „Tudom, hogy ez a first world problem kategóriája, de mit csináljak, ha idén olyan szerencsés voltam, hogy sehol nem raboltak ki, és kényszerleszállást sem hajtottunk végre?" – teszi hozzá ironikusan.

Szerencsére Gyémánt Balázst sem rabolták ki Rio de Janeiróban, bár nem sokon múlott. Mindenképpen meg akart nézni egy favelát – a város szegényebb részein illegálisan épített kunyhókban több millióan laknak. Tudta, hogy van köztük veszélyes, ahova nem szabad egyedül menni. A szállása környékén azonban volt egy "megbízható" favela, ahova egy fényképezőgéppel besétált. „A kis zegzugos utcákon mászkáltam, amíg a helyiek furcsán néztek rám. Egy sikátorban kemény fűszag csapta meg az orrom, néhány srác jött velem szembe. Magabiztosan elmentem mellettük, rám sem hederítettek. A következő sarok után egy beszívott, szőkére festett brazil srác kezdett hozzám beszélni. Hogy hívnak, mit csinálsz itt? – gondolom ezeket kérdezhette. Ömlött rólam a víz, ami nem csak a magas páratartalomnak volt köszönhető. Sicc innen! – az ujjaival mutatta, hogy innen el kell mennem. Azonnal megfordultam, és gyorslépésben ugráltam a lépcsőkön, de a srác jött utánam. Zsebemben a mobil, kezemben a fényképezőgép, táskámban a pénz. Hülye voltam, minden értéket magammal hoztam. Jaj, csak a memóriakártyát ne vegye el, azon vannak a képek, a többit viheti! – dörmögtem magamban, miközben a homlokomon szambáztak a verejtékcseppek. A srác, mint egy pszichopata jött utánam, és közben portugálul beszélt, de a szívdobogásomtól nem hallottam semmit. Végül kiértem a városrészből, Rió egyik elegáns negyedében voltam, de a srácot még mindig láttam mögöttem. Befutottam egy közértbe, mert ott sokan voltak. Vettem egy kólát, és mire kijöttem, a srácnak már hűlt helye volt" – meséli el szerencsésen végződő ballépését.

A riói favela eleinte békésnek tűnt Fotó: Gyémánt Balázs

A rend őrei

Negatív élményekért persze nem feltétlenül kell elhagyni az Európai Uniót. Szederkényi Olga például épp Szlovéniába tartott, ám alighogy átlépték a magyar–szlovén határt, egy szirénázó, sötétített üvegű furgon tapadt rájuk. „Aztán bevágott elénk, és vadul elkezdett jobbra indexelni. Közben a hátsó ajtóján beindított egy futófényt is a következő szöveggel: Follow me, Follow me, Follow me. Ijesztő volt a helyzet, követtük" – idézi fel a filmekből ismerős jelenetet. Egy parkolónál félreálltak, két egyenruhás nő pattant ki a járműből. Mint kiderült, már a határátlépés pillanatában kell a kocsira az autópálya-matrica, és a szlovének ezt nagyon komolyan is veszik, már a határnál lesben állnak. „Mi az első benzinkútnál szerettük volna megvenni a matricát. A határok nélküli Európában ugyanis szinte észrevétlenül robogtunk át Szlovéniába az autóval", de nem volt apelláta: 150 eurós bírságot kellett azonnal kifizetniük, plusz meg kellett venniük a matricát is 15 euróért (a furgonban egyébként volt kártyaolvasó terminál). Ha nem fizettek volna, akkor elveszik a személyiket, és a duplájáról, azaz 300 euróról küldnek csekket. „Értem én, hogy mi voltunk a hibásak, de valljuk be, ez a bánásmód alkalmas a nyugalom megzavarására. Az egyenruhás hölgy megnyugtatásunkra egy listát kezdett el lobogtatni, hogy például Pesten, a Hengermalom utcában vehettünk volna előre matricát" – emlékszik vissza a történtekre.

A következő eset is a határátkeléssel kapcsolatos, de néhány ezer kilométerrel távolabb történt. A Buenos Airesben élő Kun-Szabó Mariann épp Paraguayból tartott vissza Argentínába, amikor a buszukat vizsgáló határellenőr az útleveleikkel a kezében eltűnt a fedélzetről, ők pedig rémülten rohantak utána. „A bódé mögött ülő hölgy az útleveleink birtokában először az arcunkra vágta az ablakot, majd mikor a buszunknak már se híre, se hamva nem volt, és ő is végzett teendőjével, fagyos mosollyal közölte, hogy idefelé jövet csak kilépő pecsétet kaptunk Argentínából, ezért Paraguayban illegálisan tartózkodtunk, amiért büntetést kell fizetnünk. Kétségbeesésünkben hiába próbáltunk mentegetőzni, hogy éjjel érkeztünk, hogy a busz idefelé meg sem állt a paraguayi oldalon, tudtuk, hogy igaza van. Miután arrogáns módon felvilágosított, hogy mi, európaiak nem vagyunk tisztában az utazási szabályokkal, már azt is tudtuk, hogy utál minket" – idézi fel a történetet, amelynek azonban még nem volt vége. Elkeseredetten átkullogtak a szemben lévő pénztárba, és reményvesztve mesélték az ott ülő határellenőrnek, hogy nem volt rossz szándékuk, hogy ez az első benyomásuk Paraguayról, és hogy milyen stílusban beszélt velük a munkatársa. „Egyik arcizma mintha megrándult volna, kijött a pult mögül, és megkérdezte, hogy mennyi pénzünk van. Végül a büntetés töredékének megfelelő kialkudott összeget a zsebébe csúsztatva nemsokára csattant a pecsét az útlevelünkben, mi pedig az okmányainkkal a kezünkben rohantunk a következő buszhoz, és alig vártuk, hogy Argentínában legyünk" – meséli Mariann, aki ismerőseitől később megtudta, hogy ezen a határátkelőn másokkal is előfordult ez.

A paraguayi Encarnaciónban erről a pályaudvarról indult a buszunk az argentin határhoz Fotó: Kun-Szabó Mariann

Az persze gyakoribb, amikor nem a hatóságok vágják át az embert. A Vándorboy néven ismert Csonka Gábor jelenleg épp Afrikában utazik, és onnan idéz fel egy rossz élményt. Nomád stopposként ritkán alszik vendégházban, a hat hónap alatt mindössze kilencszer történt ilyen. Zimbabwéban a határnál lévő Karibában három zambiaival (két nővel és egy férfival) lakott közös szobában. Elintézte nekik, hogy egy ismerőse ingyen kivigye őket hajókázni a tóra, majd szervezett egy kenuzást is, amire csak ketten jöttek. Mint kiderült, a harmadik srác ez alatt ellopta a pénzét és a fényképezőgépét, de mire észrevette, ők már taxiba ültek, és átmentek a határon. Hiába telefonáltak a határra, a rendőrök nem segítettek, pedig 200 kilométeren keresztül ellenőrzőpontok vannak, bárhol megállíthatták volna őket. „Ez Afrika. Soha ne bízz meg senkiben, csak magadra számíthatsz" – mondja keserűen, de hozzáteszi, hogy érdekes volt utazni pénz nélkül is, és még kisebb költségvetésből túlélni Afrikában a következő három hónapot.