Vonattal Moszkvától Pekingig

Gyermekkorunkban oroszórákon és dokumentumfilmek kockáin hallhattuk, láthattuk az akkor kissé misztikusnak hangzó Bajkál-Amúr és a Transz-Szibériai vasútvonal szókapcsolatokat. Nem tudtuk pontosan, mit jelent, de sejtettük, hogy valami nagyon nagy dologról van szó. Most végre megtapasztalhattuk, mi is ez. Egészen Moszkvától Pekingig.

A rendelkezésre álló idő viszonylagos rövidsége miatt mi az első megállónkat Irkutszkban és a Bajkál-tónál tartottuk. Maga a város nem különösebben szép, viszont a helyiek rendkívül kedvesek, a vendéglők kifejezetten jók és hát a fő attrakció mégis csak a Bajkál tó környéken. Szibéria gyöngyszeme a maga 1637 méteres mélységével bolygónk legmélyebb tava és a világ édesvízkészletének egyötöde található itt. Egyes adatok szerint a Bajkál vize mintegy 40 évig lenne elegendő a Föld teljes lakossága számára. A tó vize még ma is hihetetlenül tiszta, a helyiek szerint akár inni is lehet belőle, de ezt mi nem próbáltuk ki.

A tó körül ma már számos turisztikai szolgáltatás működik, folyamatosan épülnek az új szállodák, és a helyi túraszervezők is igyekszenek kihasználni a tó adta lehetőségeket: részt vehetünk trekkingtúrán, dzsippekkel fedezhetjük fel a tó partvidékét, vitorlázhatunk, sőt még nyolcszemélyes légpárnás hajóval is száguldozhatunk a végtelennek tűnő vízen. Ha tavasszal látogatunk el a Bajkál-tóhoz, és többnapos túrára indulunk, nem árt óvatosnak lenni, ugyanis a környéken élő medvék előszeretettel járnak a tóhoz inni, és bizony nem egy turistával fordult már elő, hogy a táborhoz visszaérve lába kélt az estére tartalékolt vacsorának.

A kétnapos kalandozás után néhány órára még megálltunk a szomszédos (nyolcórányi vonatútra lévő) Ulan Ude városában, a Burját köztársaság fővárosában, ahol vendéglátóinknak hála, megkóstolhattuk az általunk valaha kipróbált egyik legfinomabb halféleséget, a bajkáli omult.

Elhagyva a Bajkál környékét következő megállónk talán még ennél is izgalmasabbnak ígérkezett, ugyanis Mongólia fővárosa, Ulánbátor felé vettük az irányt. A 648 kilométeres utazás felejthetetlen. Kietlen tájakon, hatalmas pusztaságokon halad át a vonat, csak itt-ott látható néhány jakcsorda, egy-egy nomád lovas, vagy a távolban fehérlő jurta.

Aki első alkalommal látogat el a mongol fővárosba, érdemes néhány napot elidőznie itt. Már csak azért is, mert ezen a helyen még kézzel fogható a nem is oly távoli múlt. Hatalmas szocialista stílusú emlékművek, betonrengeteg és sokfelé szembeszökő nyomor. Az igazi látnivalók ennek megfelelően a városon kívül kezdődnek. Vendéglátónk egy háromnapos kirándulásra invitált bennünket, egy ősrégi, de kiválóan működő UAZ fedélzetén. A túra során a környező hegyvidéket jártuk be, ellátogattunk az Uvgun kolostorhoz, a Khar Balgas citadellához, megnéztük a Tasarkhai homokdűnéket, megmártózhattunk a festői környezetben lévő Tsenkher hévízforrásban, és gyönyörködtünk a lélegzetelállítóan szép Orkhon vízesésben. A túra legnagyobb élményét azonban mégis a helyi nomád pásztorok jurtáiban eltöltött éjszakák jelentették, ahol pillanatnyi betekintést nyerhettünk a helyiek életébe. A határtalan vendégszeretet szó szerint meghatja az embert. Idegenvezetőnk, a mindig mosolygós Daka és a családfő, Ganguu még a híres mongóliai ló, a Taki lovagolásába is bevezetett minket, - kevés sikerrel - és kipróbálhattuk a helyiek horgászmódszereit is. A három nap elteltével szomorúan váltunk meg a megszeretett családtól és kísérőinktől, de indulnunk kellett utazásunk utolsó állomása, Peking felé.

Mongólia és Ulánbátor után meglehetősen éles kontraszt megérkezni Kínába és a fővárosba, Pekingbe. Itt már érzi az ember a civilizáció nyomasztó jelenlétét, hatalmas dübörgő metropoliszba érkezünk. Az itt eltöltött néhány nap is hamar elmegy, de a Tiltott Város, az Ég Temploma, vagy a Nagy Falhoz tett látogatás örök emlék marad. Mégis kimondva kimondatlanul, mindannyian Mongóliába, a kedves nomádokhoz vagy a Bajkál-tó vadságához vágyódunk inkább vissza.