Kiotótól a Húsvét-szigetig - 3 új csoda

Folytatódik a világ hét új csodája kitüntető címre esélyes építményeket bemutató sorozatunk. Ez alkalommal Japánba, a Húsvét-szigetre és az Ibériai-félszigetre kalauzoljuk el olvasóinkat, három páratlan építészeti alkotást bemutatva.

A Húsvét-szigetet 1722-ben látta meg először európai ember, mégpedig Roogeveen holland admirális személyében. Még mielőtt partot ért volna, megakadt a szeme a partokon meredező különös, gigantikus kőszobrokon.

A moaik, vagyis ezek az egy tömbből faragott fejdíszes szobrok első példányai még térdelő pózban foglaltak helyet a Húsvét-sziget partjainál, majd később egy vonalban és háttal sorakoztak az óceánparton. Sokuknak válla és kis törzse is van, de mivel a szobrok megsüllyedtek, ezeket többnyire befedte a föld.

A holland admirális, aki a korabeli feljegyzés szerint tanult ember volt, nem értett szót a szigetlakókkal, majd csak ötven év múlva Cook kapitány egyik embere szólt hozzájuk pápua nyelven, és kiválóan megértette magát a helyiekkel. A lapiták elmondták, hogy tudomásuk szerint a szobrokat őseik emelték körülbelül 22 emberöltővel ezelőtt.

A számítások szerint legalább harminc férfiember ereje és egyévi kitartó munkája kellett ahhoz, hogy megalkossák és felállítsák a szobrokat, amelyeket a Rano Raraku-hegy vulkanikus puha sziklatömbjeiből faragtak ki. A régészek azt mondják, hogy a Rano Raraku gyomrában még több száz befejezetlen kőszobor nyugszik. Súlyuk egyenként körülbelül 6 tonna lehet. A feltételezések szerint a gigantikus alkotások sírkövek voltak, más régészek szerint az elődök tiszteletének jeléül állították őket.

A lapita kultúra a Húsvét-szigeten csaknem 600 évig virágzott. A fehér ember által meghonosított gyékény és édesburgonya még "gazdagabbá" tette a lapiták hétköznapjait, akik nádfedeles faházakban laktak, és erős, kéttörzsű kenuikkal az árral szemben is képesek voltak hajózni. Az európai felfedezők előbb felvirágoztatták a lapiták kultúráját, majd hagyták, hogy fokozatosan elsorvadjon.

A kőszobrokról és a szigetlakók társadalmáról azért tudunk keveset, mert többnyire szájhagyomány útján őrizték történelmüket. A fennmaradt írásos emlékek a sziget délnyugati sziklás részen lakó törzsek fatábláin találhatók. A táblák arról mesélnek, hogy hogyan futottak és úsztak versenyt a közeli szigetekre, ahonnan az első vándormadarak tojásaival tértek vissza. A rongorongo betűjelek és a madárember kultuszáról szóló legendák több száz évig ott hallgattak a fatáblákon, egyetlen ember sem tudta elolvasni és értelmezni őket. A lapiták évenként ismétlődő ceremóniájuk során végigolvasták (inkább végigénekelték) az összes rongorongo írást, így frissítették föl régi történeteiket.

A közelmúltban Steven Roger Fischer amerikai nyelvésznek sikerült részben megfejtenie az írást. Kutatási eredményeit a New Scientist hasábjain közölte.