Sztálin haragjától való félelem szülte a felszabadulás félig sem igaz legendáját

Német páncélgránátos alegység vonul vissza a Dunántúlon, az 1945. március 16-i szovjet ellentámadás után
Fotó: Bundesarchiv/O.Ang.
Vágólapra másolva!
A kommunista pártállami rendszer ikonosztázában április 4. a „felszabadulás” piros betűs ünnepe a bolsevik államcsíny, az úgynevezett nagy októberi szocialista forradalom november 7-i kötelező megünnepeltetésével együtt a rendszer legfontosabb legitimációs sarokkövét jelentette; hiszen a náci Németországot váltó új megszálló hatalom, a sztálini Szovjetunió Magyarországon történt berendezkedése nélkül a kommunisták sohasem tudták volna kiépíteni és megőrizni a diktatórikus hatalmukat. A Rákosi-, és a Kádár-rendszer legfontosabb ünnepnapján akad azonban egy apró és csúnya pötty; az utolsó német katona ugyanis nem április negyedikén, hanem csaknem tíz nappal később, április 13-án hagyta el az ország területét.
Vágólapra másolva!

Felszabadulás vagy megszállás? 


1945 áprilisának derekára Magyarország teljes területe a Vörös Hadsereg megszállása alá került. A náci megszállók és nyilas csatlósaik kiverését elsőként az 1944. december 23-án Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány egyik 1945 nyarán kiadott rendelete nyilvánította a „felszabadulás ünnepnapjává”. Arra a kérdésre, hogy a náci okkupációt felváltó szovjet megszállás tekinthető-e felszabadulásnak, a válasz az, hogy attól függ. A Vörös Hadsereg bevonulását és a nácik kiűzését sokan felszabadulásként, míg mások - ugyancsak szép számmal -, újabb brutális megszállás kezdeteként élték meg. 

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterelnöke, Dálnoki Miklós Béla (a kép jobb szélén, ballonkabátban) Vörös János vezérezredes, honvédelmi miniszter társaságában, 1945 késő tavaszán
Fotó: MEK

Magyarország 1944. március 19-én a német megszálló csapatok bevonulásával elvesztette a szuverenitását. A megszállás végrehajtására kijelölt Wehrmacht alakulatokkal együtt érkező Gestapo és SD egységek már a megszállás első napján elkezdték a tömeges letartóztatásokat. A német követnek és „teljhatalmú birodalmi megbízottnak” kinevezett Edmund Veesenmayer SS-Standartenführer a német parancsokat szolgai buzgalommal végrehajtó Sztójay-kormány közreműködésével rövid időn belül felszámolta az ország még korlátozottan meglévő de facto függetlenségét is. A magyar zsidóság legjelentősebb részét haláltáborokba deportálták, az ország nyersanyagforrásait saját rendelkezésük alá vonva kíméletlen rablógazdálkodásba kezdtek, és német nyomásra az országnak továbbra is részt kellett vennie az érdekeivel ellentétes vesztes háborúban. 

Szálasi Ferenc a Nyilaskeresztes Párt - Hungarista Mozgalom vezére német támogatással puccsszerűen jutott hatalomra 1944. október 16-án
Fotó: Bundesarchiv/Faupel

Horthy kormányzó 1944. október 15-i kiugrási kísérletének kudarcba fulladása, valamint a német szuronyokra támaszkodó nyilas államcsíny után Magyarország még németek uralta területei a Harmadik Birodalom utolsó védővonalaként csaknem fél évig elhúzódó pusztító utóvédharcok színterévé váltak, romba döntve az országot. A németek kiverését és az arrogáns, basáskodó náci hatalom bukását tehát nagyon sokan, így többek között a holokausztot túlélők, a gettóba zártak, a kényszersorozások elől bujkálók, valamint a náci-nyilas atrocitásokat elszenvedők valódi felszabadulásként élték meg. Ez a rövid eufória azonban gyorsan véget ért, mert hamarosan bebizonyosodott, hogy az új megszállóktól sem várható a valódi szabadság.


Három dúlás, tatár és török dúlás, valamint a felszabad(ú)lás


Az alaptalan reményekkel szemben az országban berendezkedő szovjet hatalom nem állította vissza az ország szuverenitását. Sztálin ugyanis természetesnek tartotta, hogy a Vörös Hadsereg által elfoglalt országok a szovjet befolyási zóna részeivé válnak. Ennek politikai-nemzetközi jogi alapjait egyébként már az 1943 végén megtartott teheráni, illetve az 1945. februári jaltai konferencián lefektették. Ezért a németeket váltó szovjet uralom sem adott valódi szabadságot, hanem a saját primitív, a magyar hagyományokkal és néplélekkel mindenben szemben álló rendszerét, az elnyomás új formáját kényszerítette rá a magyarságra. 

Churchill, Roosevelt és Sztálin az 1945. februári jaltai konferencián
Fotó: Wikimedia Commons

A gyorsan kiépülő kommunista diktatúra és hírhedt politikai rendőrsége, az ÁVH tobzódó brutális önkénye, tíz és százezrek egzisztenciális tönkretétele az úgynevezett államosítással és kollektivizálással, a B-listázás, a szovjet Gulág mintájára megvalósított lágerek, a büntetőjognak az „osztályharc” eszközévé történt ledegradálása és a legelemibb jogállami normákat elvető megtorló, illetve megfélemlítő eszközként való alkalmazása a széles tömegek elszegényedésével együtt sokak számára változtatta szitokszóvá a felszabadulást. Ezt a tömegessé váló érzést jól szimbolizálja a korabeli pesti aszfalthumor egyik vicce is, mely szerint három dúlás volt az ország történelmében, a tatárdúlás, a török dúlás és a felszabad(ú)lás.


Piros betűs pártállami ünnepnap volt négy évtizeden át


1948-tól egészen a rendszerváltozásig április negyedike, a”felszabadulás ünnepe” számított a pártállami rendszer legfontosabb hivatalos ünnepének. Noha a kommunisták már 1945-től kezdve mindent elkövettek április negyedike „legnagyobb ünneppé” tételéért, az 1945 és 1948 közötti koalíciós időkben az évről évre erősödő kommunista befolyás ellenére sem sikerült ezt elérniük, 

mert az ország népe továbbra is március 15-ét tekintette a nemzet legnagyobb állami ünnepének. 

Azt, hogy ezt a „tűrhetetlen” helyzetet minél előbb meg fogják változtatni, Révai Józsefnek, a Rákosi-rendszer hírhedt főideológusának 1947-ben a kommunista pártlapban, a Szabad Népben megjelent „Ünnepi tanulságok” című cikke is előrevetítette. Révai e cikkében ugyanis április 4. primátusát hangoztatta március 15-el szemben. 

Révai József (középen) a Rákosi-diktatúra legfőbb ideológusa volt
Fotó: Fortepan

Az 1848-as - 49-es forradalom és szabadságharc századik évfordulóját ugyan még fényes külsőségek között ünnepelte meg az ország, de árulkodó jel volt, hogy Sztálin nem ekkor, hanem tüntetően csak április 4-én, a kommunista párt „felszabadulást” megünneplő rendezvényén adta vissza a 48-as honvédzászlókat. 1949, a totális pártállami diktatúra bevezetése után már nem volt akadálya március 15. trónfosztásának, és április 4. „legnagyobb magyar ünneppé” tételének. Az Elnöki Tanács 1950. évi 10. számú törvényerejű rendelete március 15. munkanappá minősítése mellett április 4-ét tette meg a legnagyobb nemzeti ünneppé. 

A kommunista diktátor, Rákosi Mátyás "Sztálin legjobb magyar tanítványa"
Fotó: Fortepan

A Rákosi-korszak atmoszférájának jobb megértéséhez talán érdemes néhány sort  idézni e jogszabály gyomorforgató szervilizmustól csöpögő szövegéből: Április 4. a magyar nép soha el nem múló hálájának, forró szeretetének, a baráti és szövetségi hűségnek ünnepe, felszabadítója, példaképe, függetlenségének oltalmazója, a béke legfőbb őre és legerősebb támasza a Szovjetunió, a dicsőséges szovjet hadsereg, népünk és a haladó emberiség tanítója s igaz barátja, a nagy Sztálin iránt. Április 4. nemzeti ünnep, Magyarország legnagyobb nemzeti ünnepe, a magyar felszabadulás, a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság napja". Ettől vette kezdetét a csaknem négy évtizeden át tartó április 4-i kollektív felvonulási kényszer és a hatalmas katonai parádék korszaka. A Rákosi-trojka egyik fő oszlopa, a félművelt, cipészsegédből vezérezredessé lett honvédelmi miniszter, Farkas Mihály 1950-ben kiadott rendelete írta elő, hogy minden évben katonai parádéval kell megünnepelni a »felszabadulást«. 

Április negyedikei katonai díszszemle az 1950-es években
Fotó: Fortepan

1965-től már csak öt évente tartották meg a parádékat, a legutolsót 1985-ben, a már agonizáló Kádár-korszak végén. A puha diktatúra végnapjaira április 4. családi kiránduló programokká, bécsi Gorenje-túrákká és Önök kérték! televíziós kívánságműsorokká szelídült, elveszítve minden korábbi ideológiai töltetét. A kommunista piros betűs ünnepnapot 1991-ben a rendszerváltás utáni első szabadon megválasztott országgyűlés törölte ki az állami ünnepek sorából.


Sztálin haragjától való félelem szülte a „felszabadulás” napjának legendáját


Amikor a második világháború történetének utolsó német offenzívája, az 1945. március 6-án a Dunántúlon elindított „Tavaszi ébredés” hadművelet átmeneti taktikai sikerek után alig tíz nap elteltével összeomlott, Fjodor Tolbuhin marsall, a 3. ukrán front parancsnoka Rogyion Malinovszkij marsall 2. ukrán frontjával együtt március 16-án nagy erejű ellentámadást indított a visszavonuló német seregtestek ellen. A szovjet offenzíva célja a német csapatok Magyarországról való kiszorítása és Bécs elfoglalása volt. 

Sztálint dühítette a magyarországi harcok elhúzódása
Fotó: Ria/Novosti

Sztálint mérhetetlenül dühítette a magyarországi harcok elhúzódása, hiszen 1944. október végén még azt gondolta, hogy Budapestet is alig néhány nap leforgása alatt menetből fogják bevenni. A szovjet diktátort azért idegesítette különösen a magyarországi hadműveletek elhúzódása, mert attól tartott, hogy az Ausztria nyugati határainál felbukkant amerikai csapatok az egész Ostmarkot (Ausztria tartományi neve az Anschluss után, a szerk.) bekebelezik, holott Bécset, Sziléziát és Csehországot is a saját birodalma részére szánta. 

Sztálin mindig is szeretett határidőket szabni a tábornokainak, és ez most sem volt másként.

A szovjet ellentámadás elindításának napján, 1945. március 16-án megtáviratozta Tolbuhinnak, hogy a dunántúli hadműveleteket két hét alatt be kell fejezni, és legkésőbb április 4-ig az utolsó német katonát is ki kell verni Magyarország területéről. 

Fjodor Tolbuhin marsall, a 3. ukrán front parancsnoka
Fotó: Ria/Novosti

A „gazda” szabta határidőket pedig igencsak illett betartani, függetlenül azok katonai teljesíthetőségétől. Éppen ezért Tolbuhin megparancsolta, hogy az április 4-i határidőt bármi áron és a veszteségekre tekintet nélkül minden beosztott hadseregparancsnoknak tartania kell. A szovjetek ez alkalommal jól vették az akadályokat, mert a dunántúli csatában kivérzett német seregtestek már nem tudtak frontvonalszerűen szervezett ellenállást tanúsítani. Tolbuhin csapatai március 22-én elfoglalták Székesfehérvárt, március 31-én pedig Sopront is bevették. A 3. ukrán front egységei itt azonban egy nem várt akadályba, a Nemesmedves és Rábafüzes térségében kiépített úgynevezett birodalmi védővonalba ütköztek. Noha az osztrák határ előtti utolsó és nem túl erős műszaki akadály nem tudta feltartóztatni a szovjet gőzhengert, de arra alkalmas volt, hogy többnapos határ menti csetepatékra kényszerítse, és ezzel lelassítsa a szovjeteket, ami pedig veszélybe sodorta a Moszkvából árgus szemekkel figyelő Sztálin szabta határidőt. 

Visszavonuló német páncélos alegység valahol a Dunántúlon, 1945 tavaszán
Fotó: Bundesarchiv/O.Ang.

A határidő elmulasztása esetén a „gazda”várható haragjától ideges Tolbuhin éppen ezért hatalmas megkönnyebbüléssel nyugtázta, amikor április 4-én jelentették, hogy egy szovjet alegység befészkelte magát a térképen utolsó magyar településként feltüntetett Nemesmedves faluszéli házaiba. 

A marsall meg sem várva a község elfoglalást, azonnal táviratot küldött Moszkvába, amelyben büszkén jelentette, hogy sikeresen teljesítette „Sztálin elvtárs parancsát”.

Csakhogy a nemesmedvesi alvég néhány házának elfoglalása korántsem azt jelentette, hogy a még német kézen lévő valamennyi magyar területről kiverték a „fasisztákat”. A Nemesmedvesen és a környékbeli tanyákon, illetve majorokban megbúvó német alegységek ugyanis még több mint egy hétig elhúzódó, hullámzó csatározásra kényszerítették Tolbuhin katonáit, de az elégedett Sztálin szeme Moszkvából már nem látott el eddig.

Szovjet tiszt Budapesten, a főváros bevétele után, 1945 februárjában
Fotó: Ria/Novosti

 

A közigazgatási szempontból Nemesmedveshez tartozó Magyarbüks községből csak április 11-én sikerült kiverni a németeket, 

akik még ezután is fanatikus ellenállást tanúsítottak a környékbeli tanyákon felállított tüzelőállásaikból. Persze, ezek a tanyavilági csetepaték már nem osztottak vagy szoroztak az Ausztrián keresztül Dél-Németország irányába kibontakoztatott hatalmas szovjet offenzíva sikerét illetően; ám történelmi tény, hogy az utolsó német alakulatokat nem április 4-én, hanem csak kilenc nappal később, április 13-án szorították ki végleg Magyarországról a Pinkamindszenthez tartozó Kapuy-major területéről.