Háborút robbantott ki a két egymással versengő amerikai sajtómágnás

Az amerikai flottát ábrázoló korabeli rajz

Százhuszonöt éve, 1898. április 21-én tört ki a spanyol-amerikai háború, amelynek végén Spanyolország megmaradt gyarmatait és egykori dicsőségének utolsó maradványait is elvesztette, a győztes Egyesült Államok viszont világhatalommá emelkedett.

A madridi kormány változtatott politikáján

Spanyolország, a világ egykor leghatalmasabb nemzete a 19. század végére elvesztette hajdani birodalmának nagy részét, csak Kuba, Puerto Rico, a Fülöp-szigetek és néhány afrikai terület maradt fennhatósága alatt.

Az amerikai kontinensen közben egyre komolyabb befolyást szerző Egyesült Államok és a régi korokat idéző merev spanyol uralom közötti elkerülhetetlen összecsapás Kuba kapcsán robbant ki.

A négy évszázad óta Spanyolországhoz tartozó karibi szigetország ekkor gazdaságilag már sokkal szorosabban kötődött az Egyesült Államokhoz, hiszen az exportjának nagy része már ide irányult.

William Hearst újságcikkeivel szította a közhangulatot Forrás: Wikimedia Commons/Harris & Ewing, photographer

Az 1895-ben José Martí vezetésével kezdődött kubai szabadságharcot a spanyolok vérbe fojtották. Az eseményeket élénk figyelemmel követő és a kubai üggyel rokonszenvező amerikai közvélemény ellenük fordult és egyre többen követelték, hogy az Egyesült Államok avatkozzon be a konfliktusba. A madridi kormány ekkor változtatott a politikáján és 1897 végén bejelentette, hogy nagyobb autonómiát szeretne adni Kubának.

A hírre a Spanyolországhoz lojális kubaiak zavargásba kezdtek, William McKinley elnök pedig az ott élő amerikaiak védelmére Havannába rendelte a Maine hadihajót.

A Maine azonban 1898. február 15-én, máig tisztázatlan körülmények között felrobbant, és a szerencsétlenségben összesen kétszáznyolcvanhat tengerész vesztette életét. A két egymással versengő amerikai sajtómágnás, William Hearst és a magyar születésű Joseph Pulitzer bulvárlapjainak szenzációhajhász, a spanyolokat felelőssé tevő tudósításai felkorbácsolták az érzelmeket, ami miatt az amerikaiak túlnyomó többsége háborút követelt.

Egyik fél sem állt igazán készen a háborúra

A Maine elsüllyedése után a spanyol kormány tárgyalásokat ajánlott a kubai felkelőknek, akik ezt elutasították. Washington és Madrid között egyre nőtt a feszültség, végül az amerikai Kongresszus a közvélemény nyomása alatt április 20-án határozatban ismerte el Kuba függetlenségét. A jogszabály felhatalmazta az elnököt a függetlenség garantálására, azaz a katonai beavatkozásra, de megtiltotta a sziget annektálását.

Spanyolország másnap megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, az amerikai haditengerészet pedig blokád alá vette Kubát, a visszamenőleges hatályú formális hadüzenetre csak napokkal később került sor.

Az amerikai flottát ábrázoló korabeli rajz Forrás: Wikimedia Commons/Currier & Ives

A Puerto Ricóra, a Fülöp-szigetekre és Guamra is kiterjedő háborúra egyik fél sem állt igazán készen. Az alig huszonötezer fős amerikai hadsereget a polgárháború óta csak az indiánok ellen kellett néha bevetni, jellemző módon nyári egyenruha hiányában a csapatok Kubába is gyapjúkabátban és nadrágban érkeztek.

A hiányosságokat gyorsan orvosolták, az ellátást megszervezték, és egyedül a Maine elsüllyesztése utáni napon százezren jelentkeztek szolgálatra.

Döntőnek az bizonyult, hogy a spanyolok viszont teljesen felkészületlenek voltak, sem elavult haditengerészetük, sem hadseregük nem volt alkalmas az anyaországtól távoli hadszíntéren való bevetésre.

A legsúlyosabb harcok Kubában folytak

Az első harci cselekményre május 1-jén Manilánál került sor, a korábban már ide vezényelt hat amerikai hadihajó néhány óra alatt leszámolt Montojo admirális spanyol flottájával. Az amerikaiak hét sebesült mellett csak egyetlen embert vesztettek, őt is napszúrás vitte el.

Guamnál is könnyű győzelmet aratott a USS Charleston, a háborúról nem is értesült ötvennégy fős spanyol helyőrség ellenállás nélkül adta meg magát.

A spanyol-amerikai háború legsúlyosabb harcai Kubában folytak. A hurrikánok miatt az amerikai haditengerészet Santiago de Cuba bevételéhez a Guantánamo-öblöt szemelte ki „óvóhelynek", amelyet június 9-én el is foglaltak. Santiagónál azonban az egész háború legkomolyabb ütközete zajlott le. A spanyol flotta itt is megsemmisült, egyedül a modern építésű és gyors Cristobal Colón maradt annyira épen, hogy egyáltalán megadhassa magát.

Egy 1896-os, a La Campana de Gràcia-ban megjelent katalán szatirikus rajz, ami az Egyesült Államok viselkedését kritizálja Forrás: Wikimedia Commons/Manuel Moliné i Muns

A szárazföldi ütközetben, ahol erős spanyol ellenállást kellett leküzdeni, már jóval nehezebben boldogultak.

A tizenötezer amerikai katona (vezetőik között Theodore Roosevelt későbbi elnökkel) ezerkettőszázhetven spanyollal nézett szembe, végül egy hét múlva, július 1-jén a Roosevelt vezette rohammal vívták ki a győzelmet.

Kuba és a Fülöp-szigetek látszatfüggetlenséget kapott

A spanyolok júliusban, a sorozatos vereségek és mindkét flottájuk elvesztése után francia közvetítéssel békét kértek, a fegyverszünet augusztus 12-én lépett életbe. Két hónapon át tartó tárgyalások következtek, majd 1898. december 10-én Párizsban aláírták a békeszerződést.

A megalázott Spanyolország elvesztette gyarmatait, amelyekért húszmillió dollárral kárpótolták.

Az Egyesült Államok a „dicsőséges kis háború" után annektálta Guamot, Puerto Ricót (és a háborúval nem összefüggésben, de a győzelmet követő hangulatot kihasználva Hawaiit), Kuba és a Fülöp-szigetek pedig amerikai védnökség alatt látszatfüggetlenséget kapott. A Fülöp-szigeteken nem sokkal később felkelés robbant ki az új, amerikai uralom ellen, amelynek leverése - ellentétben a tizenhat hétig tartó és négyszáz halottat követelő spanyolok elleni háborúval - három évet vett igénybe, a harcok során négyezer amerikai katona esett el.

Theodore Roosevelt és a Rough Riders önkéntesei az elfoglalt San Juan-dombon Forrás: Wikimedia Commons/William Dinwiddie - Library of Congress

Spanyolország számára a vesztes háború óriási traumát okozott, az Egyesült Államok viszont imperialista nagyhatalomként lépett ki a világpolitika színpadára, feladva addigi elszigetelődési politikáját.

Mindez persze heves vitákat is kiváltott, ahogy egy amerikai történész jellemezte a dilemmát: „Vezetni akarjuk a világot, de abban is hiszünk, hogy minden nemzetnek joga van saját magát vezetni."

(MTVA Sajtóarchívum)