Veszélyes vándorutak - kockázatos vonulások az állatvilágban

Útra kelni sosem veszélytelen, ám egy alkalmatlanná váló élőhelyen egy helyben maradni ugyanígy kockázatos a túlélés szempontjából. A fajok az évezredek során bonyolult vonulási stratégiákat alakítottak ki, igazodva az éghajlati és földrajzi viszonyokhoz. A vándorló állattömegek megjelenése a bőség időszakát jelenti a ragadozóknak, vagy éppen az embernek. Írásunkban a leghosszabb, legkockázatosabb állati vonulások közül gyűjtöttünk egy csokorra valót, válogatva a természetesen és az ember "jóvoltából" jelentkező veszélyforrások között.

Lazacok és pisztrángok - vissza a forráshoz

A vonuló halak között talán a legáltalánosabban ismert példák az angolnák és lazacok. Az ún. katadrom halfajok, így például a természetes környezetben élő, nem mesterségesen szaporított édesvízi angolnák (Anguilla anguilla) ívó területe az Atlanti-óceán középső részén, a Sargasso-tengerben található. Innen utaznak a Golf-áramlattal Európa és Észak-Amerika partjai felé az angolnalárvák, amelyek a tengeri majd édesvízi vonulás során a lárvák az átalakulás különböző fázisain esnek át. Évek, évtizedek múltán a tavakból, folyókból az ivarérett példányok ismét megteszik az utat a Sargasso-tengerhez. Velük szemben (szó szerint, és képletesen is) az anadrom halfajok életük nagy részét a folyótorkolatok és a tengerek vizeiben élik, majd legendás erőfeszítéssel, az "árral szemben úszva" visszatérnek a gyors folyású édesvizekbe, tradicionális ívóhelyeikre, ahol maguk is meglátták a napvilágot. A csendes-óceán északi partvidékein, Japántól a Bering-tengeren át Alaszkáig és Kaliforniáig élő gorbuslazac (Oncorhynchus gorbuscha) nem utazik többet 200-300 kilométernél, mások, például az előző fajhoz hasonló elterjedésű királylazac (Oncorhynchus tshawytscha) viszont 5000 km-t is megtehet a folyókon felfelé.

Az időről-időre megjelenő óriási halmennyiség rendkívüli vonzerőt jelent a velük táplálkozó állatfajok számára, amelyek életciklusa igazodik az táplálékbőséghez. Az észak-amerikai grizzly medvék (Ursus arctos horrbilis) számára a nyár végi lazactömegek jelentik a valódi lehetőséget az energiaraktárak feltöltésére. A lazacok vándorása szárnyas ragadozókat is vonz a folyókhoz - különböző rétisas-fajokat, így az óriás rétisast (Haliaeetus pelagicus) is. E hatalmas, kelet-ázsiai madarakból olykor 700-1000 példány is összegyűlhet Kamcsatkán a lazacok érkezését ünneplendő. Bár a grizzlyk a lazacvonulás időszakában naponta akár 30 kg halat is elfogyasztanak, a faj fennmaradását ez a tömeges vadászat nem veszélyezteti, az emberi tevékenység viszont annál inkább: a hegyi folyókra épített gátak, zsilipek, duzzasztóművek mesterséges, áthághatatlan akadályt jelentenek az ívóhelyekre igyekvő lazacok számára, így az úgynevezett hallépcsők építése létfontosságú e vonulási rendszer megőrzésében. A hallépcső valójában a vízlépcsőnél, duzzasztónál épített külön csatorna, amely kisebb duzzasztók, apróbb zuhatagok, lépcsőzetesen emelkedő medence-sor beiktatásával teszi járhatóvá a halak számára az amúgy igen nagy szintkülönbségű építményt. A zuhatagokat 30-40 cm-esek, így ezeken a halak könnyen átvethetik magukat, majd megpihenhetnek a medencékben. A hallépcsők vagy hallétrák Észak-Amerikában elterjedt létesítmények, Magyarországon az utóbbi években kezdődött el telepítésük.

• Vonulási távolság: néhány km-től 5000 km-ig
• Veszélyek: lazactenyészetekből kiszabaduló, a természetes rendszereket veszélyeztető lazacok; kiszabaduló fertőzések; az angolnák esetében a folyókon felfelé úszó állomány túlhalászata
• Veszélyeztetettségi státusz: az említett két lazacfaj a Természetvédelmi Világszövetség, az IUCN vörös listán nem szerepel, a királylazacot az USA több államában is a veszélyeztetett fajok között tartják számon

Králl Attila