Mit tegyünk a kidobásra ítélt elektronikai hulladékkal?

A használhatatlanná vált elektronikus készülékek kommunális hulladéklerakóba történő lerakása az EU valamennyi tagországában tilos. Magyarországon - ennek ellenére - a televíziókészülékek, a mobiltelefonok és a számítógép monitorok jó része a szemetesben vagy illegális szemétlerakatokban fejezik be pályafutásukat. Kisebb hányaduk a használtcikk kereskedelemben jelenik meg újra, amivel elhelyezésük néhány évvel későbbre tolódik. Ezek az úgy nevezett e-hulladékok - a szelektív hulladékgyűjtésről szóló cikkünk negyedik részében velük foglalkozunk.

Hatalmas mennyiségben zúdul a harmadik világ országaira az e-hulladék

Az UNEP (az ENSZ környezetvédelmi programjának) adatai szerint évente mintegy 50 millió tonna veszélyes e-hulladék keletkezik a világban. A számítógépek és a mobiltelefonok, illetve más elektronikus eszközök előállítási költségének drasztikus csökkenése, valamint a technológia elavulásának gyorsulása egyszersmind azt is jelenti, hogy az e-hulladék mennyisége egyre csak nő, és a fejlett országok városi hulladékainak talán leginkább gyarapodó részét teszik ki. A fejlett országok - a becslések szerint - 2010-re megháromszorozzák a mostani mennyiséget. Ez a szám elegendően nagy ahhoz, hogy feltegyük a kérdést: mindez hova kerül?

Hagyományosan az ázsiai országok jelentik az e-hulladék felvevő piacát. A világ elsőszámú lerakójának India számít, de a szeméthegyek befogadásában élen jár még Kína, Banglades és Pakisztán is, ám a folytonosan szigorodó helyi szabályozások miatt a hulladék egyre jelentősebb része köt ki Afrikában.

Az 1992-ben hatályba lépett Bázeli Konvenció a veszélyes hulladékok határok közötti mozgásáról és hasznosításáról szóló legátfogóbb globális környezetvédelmi megállapodás. A 170 ország által aláírt egyezmény célja az egészség és a környezet védelme a veszélyes hulladékok gyarapodása, mozgatása, kezelése miatt kialakult káros hatások ellen.

A Basel Action Network (egy olyan szervezet, amely a környezeti igazságtalansággal és a mérgező anyagok kereskedelmével és hatásaival foglalkozik) közelmúltbeli jelentése szerint havonta minimum 100 000 számítógépet rakodnak ki csak a nigériai kikötőkben. Helyi szakemberek becslése szerint ezeknek mintegy 25-75%-a hulladék: használhatatlan TV-készülék, telefon, PC, amelyet általában elégetnek.

Az egyre csak fokozódó afrikai szállítások számos kérdést vetnek fel, ezek egyike, hogy miért is fizet az afrikai importőr olyan elektronikus szemétért, amit látszólag nem tud eladni. Érdemes számolnunk kicsit. Egy elektromos szerkezetekkel teli tizenkét méter hosszú konténer áthajóztatása az USA-ból Afrikába megközelítőleg 5000 dollárt kóstál. Egyes árucikkek, mint például egy Pentium III számítógép a nigériai piacon szép profitot termelve 130 dollárért kel el. Az alaplapok szintén a jól eladható alkatrészek közé számítanak. Mindez tehát azt jelenti, hogy a szállítás költségei kis szerencsével könnyen megtérülhetnek, nem kell hozzá több, mint 40 db Pentium III-as. Sőt, ily módon nem elhanyagolható profit is realizálható. A kérdés azonban az, mi lesz a fel nem használható és el nem adható alkatrészek tonnáival.

Hogy ki és mi adja el Afrikának az e-hulladékot, nehezen megválaszolható. A szállítmányok eredete és útvonala gyakran nagyon homályos és áttételes. A szabályozás igen bizonytalan, a piac mentes mindenfajta kormányzati felügyelettől. A lánc csúcsán az újrahasznosítók állnak, amelyek hatalmas költségeket vállalnak, hiszen egy monitor újrahasznosításának átlagos költsége az USA-ban 15 dollár. Számos cég működik legális keretek között, s ezzel a különböző díjak és költségek miatt a profit javát el is vesztik. Többek (az Egyesült Államokban és Európában is) azonban nem ennyire jogkövetők, és csak úgy adnak át néhány jó minőségű, működő alkatrészt, ha az afrikai ország átveszi az egész szállítmányt - kilóra.

Ázsiának ugyanakkor virágzik az újrahasznosítási ipara, amely jó minőségű nyersanyaggal látja el a gyártókat. A gyakorlatnak tehát meg van a maga haszna és a haszonélvezője is, ám mindeközben ez az iparág is jelentős mértékben foglalkoztat gyermek és női munkaerőt veszélyes körülmények között. A különböző eszközök eltávolítása, a kábelek égetése, a toxikus savak használata a drága fémek kinyerése érdekében - mind rendkívül veszélyes tevékenység. A Basel Action Network 2002-es és 2004-es kínai látogatása során dokumentálta mindazokat a munkafolyamatokat, amelyeknek tragikus egészségügyi és gazdasági következményei lehetnek. Ugyanakkor a szervezet munkatársai nem találták nyomát az ilyesfajta tevékenységeknek például Nigériában. Ennek oka talán az lehet, hogy az afrikai e-hulladék mennyisége egyelőre nem elég nagy ahhoz, hogy abból jelentős profitot realizálhassanak. Ha ez igaz, bizonyára csak idő kérdése, hogy a Kínában látottakhoz hasonló problémák a fekete kontinensen is felüssék a fejüket.