Amennyire várhatták a Csajok rajongói az alkotók, Lena Dunham és Jenni Konner új projektjét, legalább annyira csalódhattak végül az érdektelen történetben. A Boston Globe kritikusa például azt írta, annyira unta a főszereplőt (akit Jennifer Garner alakított), hogy már alig várta, hogy felállhasson a tévé elől mosni és mosogatni.
A Camping-ben tényleg nem történt túl sok minden: a nyolc rész egyetlen hétvége alatt játszódott egy kempingben, a szereplők jóformán csak lófráltak és úszkáltak, miközben passzív agresszív módon keveredtek különféle konfliktusokba. Ráadásul a karakterek idegesítők voltak, amivel önmagában még nem is lett volna baj – csakhogy a készítők ennek láthatóan nem voltak a tudatában, és ahelyett, hogy kifigurázták volna őket, szimpatizáltak velük.
A Sírhant művek és a True Blood – Inni és élni hagyni alkotójával, Alan Ball-lal szemben is bizonyára túl magasak voltak az elvárásaink, és mintha neki is azok lettek volna önmagával szemben: új sorozatába szinte mindent bele akart írni, amiből végül óriási katyvasz lett.
Adott volt egy idősödő értelmiségi házaspár kapuzárási pánikkal, egy saját és három örökbefogadott gyerekkel, akik között fekete, ázsiai és egy meleg latin-amerikai is volt, miközben a fehér lányuk egy transznemű muszlim sráccal szűrte össze a levet – a lelki, szexuális és etnikai problémák mellett pedig még egy adag furcsa álmot és profetikus hallucinációt is kaptunk az arcunkba.
Hiába volt a remek szereplőgárda – a házaspár szerepében Holly Hunterrel és Tim Robbinsszal, a gyerekekében üdítő, friss arcokkal –, ők sem tudták megmenteni a túlvállalt sorozatot. A produkciót egy évad után el is kaszálta az HBO, csak egy jókora, értelmetlen cliffhanger maradt a végén.
Az ABC sem adott több esélyt Zach Braffnak, aki a Dokik után nyolc évvel vállalt újra főszerepet a képernyőn – valószínűleg ő sem ilyen visszatérésről álmodott. Az Alex, Inc.-ben egy középkorú férfit játszott, aki saját vállalkozást alapított, és mindezt egy podcast adásban dokumentálta – ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy csomószor csak azt láttuk, amint egy mikrofonba dumál, ennyi erővel rádiót is hallgathattunk volna.
Ráadásul egy hosszú egotrip keveredett az egész vállalkozásból, nemigen akadt ugyanis a sorozatban olyan karakter, aki ne tartotta volna zseninek a főszereplőt.
A Trónok harca alapjául szolgáló regényfolyam írójának, George R. R. Martinnak a novellájából már 1987-ben készült film, a Gyilkos űrhajó, most pedig ugyanazt a történetet mesélték el újra, csak sokkal rosszabbul. A sztori amúgy egy földönkívüli életforma nyomában járó űrhajón játszódott, ahol a számítógép átvette az uralmat, és pokollá tette a legénység életét – amit nem először láttunk, de nem csak e miatt hiányzott belőle a feszültség.
A szériának az volt talán a legnagyobb erőssége, hogy rövid volt, az első évadja mindössze hat félórás részből állt. A főszereplője egy naiv lányka volt, aki a szülővárosából New Yorkba költözött, és ott elkezdett pincérnőként dolgozni. Nagyjából ennyit láttunk csak belőle, felszolgálta az ételeket, miközben ismerkedett a kolléganőivel, más nemigen történt ebben az amúgy is lassú folyású – és nem túl eredeti – drámában.
Lapozzon, folytatjuk a következő oldalon!