A tévés műfajok mostohagyereke

Sok száz dokumentumfilm készül évente Magyarországon, amelyek egyetlen módon tudnak nézőikhez eljutni - ha adásba kerülnek. Mivel azonban tömegeket nem vonzanak, ezért nincs könnyű helyzetük.

Vasárnap az m1 magyar tájakra kalauzol délelőtt, ezzel letudja kötelességét, ahogy a kereskedelmi adók egyike is a túlélésről szóló sorozattal, melynek műsorsávja sem változott. A Duna viszont már a korán kelő érdeklődőknek is dokuval kedveskedik, fél ötkor, és fél hatkor is magyar filmeket kínálnak, a téma egy cigánymisszió és a millenniumi ünnepségsorozat. Legközelebb háromnegyed háromkor nézhetünk meg egy koncertfilmet és egy antropológiai tárgyú alkotást, igaz, a rajongók akár rögzíthetik is a műsorokat. Az m2 művészportrét sugároz fél tízkor, és még ebéd előtt megkínál két klasszikus dokuval, az egyik egy ausztriai magyar iskolát, a másik egy keresztény rendet mutat be. Zenészportrét adnak este kilenc előtt, az m2 e napon is a legaktívabb dokumentumközvetítő.

Sem a kínálat, sem az adásidők nem igazán meggyőzőek, ha az az igényünk, hogy főműsoridőben tömeges érdeklődésre számot tartó, sok munkával készített, színvonalas alkotással találkozzunk, ez a próbanapokon nem fog sikerülni. Valójában szinte egyik feltételt sem teljesítik ezek a műsorok, és erről nem a napok megválasztása tehet, igazán figyelemre méltó alkotás csak ritkán kerül adásba.

A dokumentumfilmek nézettségével kapcsolatban az a legbeszédesebb adat, hogy nincsen adat, a toplistákra a mozikban futott amerikai alkotások sem kerülnek fel. Ezért is van az, hogy amelyik adó missziójának tekinti ezek vetítését, még az is hajlamos eldugni e filmeket láthatatlan műsorsávokba. Ahogy Durst György mondja: "a tévék sikeresen zárkóznak el a dokumentumfilmek vetítése elől", pedig alkotóiknak ez az egyetlen esélyük, hogy a különböző filmes eseményeken kívül megmutassák műveiket.

Terray István