Élnek-e az ilyen metaforák, avagy miért Arany költői nyelve a "legmagyarabb" magyar nyelv?

 

Az ilyen metaforákra, mint a korsó szája, szokták azt mondani, hogy ezek halott metaforák, mivelhogy mindennapiak, szokványosak. Mégsem igaz az, hogy mi akkor semmiféle kapcsolatot nem teremtünk a korsófül és a testrész között. Csak ez éppen nem tudatosodik folyton. Van olyan mázas korsó, amelynek a fülével átellenes oldalára, a szája és nyaka tájékán emberarc van festve, a népi fazekasmester tehát az ilyen metaforák alapján kapcsolatot tudott teremteni a korsó és az ember között. Szükség esetén a költő is fel tudja éleszteni ezeket a metaforákat. Figyeljük csak meg, mit ír Arany János a Toldiban:

"Mikor aztán Miklós az éhét elverte,
Bence a kulacsnak nyakát kitekerte:
A kulacs sikoltott és kibuggyant vére
Az öreg szolgának a keze fejére.
Ez meg a vörösbort urára köszönte,
Néhány kortyot előbb nyelve mellé önte,
S míg azt a fiúnak nyujtá jobb kezével,
Megtörülte száját inge elejével."

Arany tehát kihasználja a meglevő köznyelvi metaforákban adott lehetőséget, de továbbfejleszti úgy, hogy az már teljesen újszerűnek hat. A kulacsot sokkal emberszerűbbé teszi azzal, hogy nyakát kitekerte, illetve sikoltott, ezeket már inkább csak emberre szoktuk mondani, és itt már vére is lesz neki, amiről magunk is kitalálhatnánk, hogy az nem más, mint vörösbor, de Arany akkurátus ember, az ilyesmit nem bízza a véletlenre, hanem alább külön meg is mondja. Aranyról az van elterjedve, hogy az ő költői nyelve a legmagyarabb magyar nyelv, és ha ezt olyan sokan hiszik, e mögött kell legyen valami. A titok nyitja pedig az, hogy Arany, miközben költői képeket alkotott, mindig nagyon ügyelt rá, hogy mindegyiknek meglegyen az alapja a köznyelv szemantikájában. Ezeket tehát mi nagyon könnyen megértjük, még akkor is, ha Arany nagyon messzire megy el a metafora továbbépítésében. A köznyelvi szemantikai alaphoz mint a költői képalkotás elengedhetetlen feltételéhez ugyanúgy és ugyanolyan következetesen ragaszkodik, mint az általa megfogalmazott "epikai hitel" elve szerint ahhoz, hogy a költő csak olyasmit találjon ki, amihez hasonlót a nép is mesélni szokott, mert különben sületlenségnek fogják nézni az elrugaszkodott költői fantázia termékét. Olykor megesik vele, hogy megalkot ugyan egy metaforát, de rájön, hogy annak nincs meg a köznyelvben a szemantikai alapja - és akkor, bár leírja, rögtön el is határolódik tőle. Íme erre egy emlékezetes példa:

"Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel
Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel:
Óriás szunyognak képzelné valaki,
Mely az öreg földnek vérit most szíja ki."

Tehát: képzelné valaki. Ő azonban, a "nyelvi hitel" meggyőződéses érvényesítője nem teheti, mert erre nincs precedens a magyar nyelvben. Hasonló megoldása ez is:

"Széles országútra messze, messze bámul,
Mintha más mezőkre vágyna e határrul;
Azt hinné az ember: élő tilalomfa,
Ütve ,általútnál' egy csekély halomba."

Ha pedig mindenáron valami "merészebbet" akar mondani, akkor azt hasonlat, nem pedig metafora formájában teszi, hiszen az utóbbihoz képest az előbbi maga a szabadság: ott semmi sem korlátozza abban, hogy mit mivel lásson hasonlónak, hiszen a hasonlat nem azonosít semmit semmivel, így a magyar nyelv bevett kategóriarendszerét nem érinti. Feltűnő, hogy hasonlatait milyen gyakran meríti a kognitív szempontból legkönnyebben feldolgozható kategóriafajtából, az állatok köréből. Íme néhány példa még mindig a Toldiból:

"Mint komor bikáé, olyan a járása,
Mint a barna éjfél, szeme pillantása,
Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében,
Csaknem összeroppan a rúd vas kezében."

"Mint kopó, megérzi a zsíros ebédet,
S tővel-heggyel össze hagyja a cselédet."

"Noha birna dolgot, mert erős, mint marha."

"S mint szilaj csikóé, magas volt a kedve."

"Mint kutyák közé ha nyulfiat lökének,
Kaptak a beszéden a szilaj legények"

"Elvadulsz, elzüllöl az apai háztól,
Mint amely kivert kan elzüllik a nyájtól:
Ki egyet agyarral halálosan sérte,
Ugy aztán kimarta őt a többi érte."

"Mint a hímszarvas, kit vadász sérte nyillal,
Fut sötét erdőbe sajgó fájdalmival
[...]
Úgy bolyonga Miklós. Nyakán ült a búja,
Oldalát kikezdte annak sarkantyúja,
S mint bezárt paripa, mely fölött az ól ég,
Szíve a mellében akkép hánykolódék."

Ezt az utóbbi négy sort is érdemes közelebbről megnézni. Azt, hogy nyakán ült a búja, nyugodtan leírhatja Arany, hiszen a magyar szemantikai rendszer szerint a rossz, kellemetlen dolgok szívesen telepszenek az ember nyakára: egész nap itt ül a nyakamon, minden az én nyakamba szakadt stb. A bú, a bánat csakugyan szokott ülni: megüli a bánat a szívét. Itt most úgy ül éppen Toldi nyakán, mint a lovas, akkor pedig már olyasmit is tehet, amit az szokott: sarkantyúzza "lova" oldalát. A magyar ember oldala számára ez nem szokatlan, hiszen máskor a kíváncsiság fúrja az oldalát. Ami viszont tovább következik, abból már csak hasonlatot szabad alkotni, metaforát nem, hiszen sehol sincs rá precedens a magyar nyelvben, hogy az ember szíve hánykolódó paripa lenne.