Az ország népének néma, fájdalmas búcsúja nagy halottainktól

 

Szabad Nép

Szombat délután az ország népének mélységes részvételével utolsó útjára kísértük Rajk László, Pálffy György, dr. Szőnyi Tibor, Szalai András elvtársakat. Nem lehet számot adni arról - ami ilyenkor szokás -, hány ember zarándokolt el a Kossuth-mauzóleum előtt felállított négy ravatalhoz, hányan voltak, akik legalább egyetlen tekintettel elbúcsúzhattak a vértanúktól, s hányan voltak, akiknek nem adatott ez meg - hiszen a tömeg beláthatatlanul hömpölygött némán, megrendülten a temető útjain. Egy bizonyos: Kossuth Lajos temetése óta nem volt még olyan gyászszertartás, amelyen ennyi könnyesen és könnytelenül, de egyaránt megrendült érzésekkel gyászoló ember zarándokolt volna el a Kerepesi úti temetőbe. Kommunistákat temettünk, mártírokat, a magyar nép hűséges fiait - s a megrendültség izzó fokát ez váltotta ki a résztvevőkből, hogy ez alkalommal olyan áldozatoktól veszünk búcsút, akiknek emlékét, nevét és becsületét egy egész ország színe előtt mocskolták be. Az ország jött el a temetésre, hogy százezrek jelenlétével bizonyítsa: az ártatlanul kivégzettek emléke tisztán és fényesen él kommunisták és pártonkívüliek szívében, a nép szívében. A gyászolók százezreinek néma tüntetése hitvallás volt amellett is, hogy nemcsak az ő tiszta emléküket őrizzük, hanem - emlékszünk az önkényre, e törvénytiprásra, a gyalázat és népfélrevezetés sötét eljárásaira is. S ahogy az ember könnytől fátyolos tekintetét a négy koporsóra veti, amely némaságában is minden szónál hangosabban vádolja a bűnösöket - gyorsan kavargó gondolatok tolulnak agyába. Néma fájdalom - hiszen drága halottainkat már nem adhatjuk vissza szeretteinknek, az országnak, a pártnak, örökre adósai leszünk velük a nemzetközi munkásmozgalomnak. Olthatatlan gyűlölet a személyi kultusz és a személyközi önkény korszaka iránt, amely a kommunisták legszentebb eszményeit mocskolta be milliók és százmilliók előtt. Tántoríthatatlan elszántság, hogy jóvá tesszük, ami jóvátehető, s tetteinkkel visszaállítjuk az emberek hírét a párt sorában, ismét kivívjuk a kommunista igazmondás becsületét. Amikor a gyászszertartás egyik szónoka erről beszélt, hogy most nemcsak mártír elvtársainkat temetjük, hanem egy korszakot is temetünk, a személyi kultusz és személyi önkény korszakát - százezrek mondtak vele lélekben: igen, ezt tesszük most, ezt kell tennünk, hogy soha, soha többé ne kelljen önmagunk előtt szégyenkeznünk, hogy a szocializmus korszaka - valóban az emberiség, az igazság, a becsület korszaka legyen.

Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András koporsóit az 1848-49-es magyar szabadságharc vezére, Kossuth Lajos mauzóleuma előtt állították fel a budapesti Kerepesi temetőben. A ravatal mellett óriás kandeláberek lángját tépte, cibálta a szél, és úgy csattogtatta rúdjaikon a keresztlécekre feszített keskeny, de hosszú lobogókat, ahogy annak idején őreink derékszíja csattant a hátunkon. A mélyre ereszkedett felhők mind sötétebben gyülekeztek, de gomolyaik közül időnként, bár csak villanásnyi pillanatokra, a nap átdöfött egy-egy keskeny sugárkévét, akár valami fénylő, földig érő késpengét. Közben szemerkélve megeredt az eső, és a kandeláberek füstölögve, sisteregve lángoltak tovább.
Ilyen, csaknem irreális díszletnek tűnő fény, árnyék és hangháttér előtt álltak a ravatalnál díszőrséget a kivégzettek életben maradt vádlott-társai. De sokan közülük alighanem már eleve viszolyogva visszahúzódnak, ha tudják, kik követik majd őket. Mert sorra a koporsók mellé léptek a sztálinista időszak állami és pártvezetői, a politikai gyilkosságok, embervadászatok közvetett és közvetlen felelősei. Csak Rákosi Mátyás meg Péter Gábor hiányzott. De nélkülük is a környezet lidérces feszültsége meg az áldozatokat színleg gyászoló, merev arcú tettesek és cinkosok jelenléte csúfondárosan shakespeare-i drámák légkörét idézte fel. Ám amily kétértelmű vonzások és taszítások kötötték össze és osztották meg a kötélkorláton, a katonakordonon belül a meghívottakat, oly egységesnek látszott a hívatlan tömeg. Mert bár számos körzeti és vállalati párttitkár meg funkcionárius, bizalmas pártutasításnak engedelmeskedve, az üzemekben, a hivatalokban igyekezett a gondjára bízott nyájat lebeszélni, hogy a temetésre csődüljön - a becslések középértékét véve alapul -, negyedmillió ember vonult el a ravatalok előtt. Az ellentmondásos politikai helyzetben a szerkesztő nem tiltotta meg a hivatalos pártlap riporterének sem, hogy le ne írja, amit a szeme látott. Ezért október 7-én a "Szabad Nép" első oldalas beszámolójában ilyeneket olvashattunk: "Nemcsak a gyász érzése némította el az embereket a koporsók előtt, hanem az izzó gyűlölet is..." .. Feltehetőleg a riporter is észrevette, bár ezt meg nem írhatta, mily töméntelen civil ruhás ÁVH-nyomozó vegyült a néma felvonulásba. De a méltóságteljes tömegtüntetésben tennivalójuk nem akadt, hacsak az nem, hogy a maguk megrökönyödésén és félelmén úrrá legyenek. (Szász Béla: 1956 október 6.)

Rajk László özvegye a fiával

A munkásmozgalom nagy halottainak emléke előtt a végső tisztelgés délben, tizenkét órakor kezdődött, de már tizenegy órakor megindult Budapest és a vidék népének néma felvonulása. A temető útjain gyülekezők várták a tizenkét órát, hogy elvonulhassanak a ravatalok előtt. Nagy halottaink koporsóit a Kossuth-mauzóleum falai előtt ravatalozták fel. A mauzóleum falait gyászdrapériák, piros-zöld színű nemzeti zászlók borították. Pontosan tizenkét órakor a ravatalok mellett felsorakozott két szakasz lővész-díszőrség, fellángoltak a kandeláberek és a koporsók mellé álltak az első díszőrségek. Megnyitották az utat - a gyászindulók komor, fájdalmas hangjai festik alá tízezrek néma, fájdalmas búcsúját a halottaktól.

Külön is kell szólni a díszőrségről, amely a koporsók mellett sorakozott. Kik állnak díszőrséget? Elsőnek az építőmunkás veteránok, a mozgalom régi harcosai álltak Rajk László elvtárs koporsója mellé. S ötpercenként új őrség állt a koporsókhoz. A spanyol szabadságharc önkéntesei, a Politikai Bizottság tagjai, kendős asszonyok, a kormány tagjai, munkások és művészek, írók, újságírók, földművesek és tudósok, fehérhajú öreg harcosok és ifjúmunkások, katonák és munkásasszonyok... nem, nem is kell felsorolni: a nép állt díszőrséget a koporsók mellett.

Délután 3 órakor Apró Antal, a Politikai Bizottság tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese lépett az emelvényre, őt követte Münnich Ferenc, aztán Janza Károly honvédelmi miniszterhelyettes, majd én és végül Orbán László, a párt agitációs és propagandaosztályának vezetője. Apró a "szégyenletes törvénytelenségek" elkövetőinek felelősségre vonását helyezte kilátásba: "Elvtársaink sírja előtt - mondotta aztán - valamennyi magyar kommunista nevében megfogadjuk, hogy tanulva a múlt hibáiból, mindent megteszünk azért, hogy soha többé olyan szörnyűségek elő ne forduljanak, mint amelyeknek drága elvtársaink áldozatul estek." Ám a kivégzettek sírjánál szónokló férfiú néhány hét múlva, a forradalom bukása után, még a bírói ítéletek nélkül végrehajtott tömeges főbelövések és akasztások idején is erélyesebb eljárást követelt Kádártól. Későbbi cselekedeteiből és nyilatkozataiból pedig nem az tűnik ki, mintha "szégyenletes törvénytelenségnek" tekintette volna, hogy Nagy Imrét meg társait, akik Kádár menlevelével hagyták el a jugoszláv követséget, utóbb ismeretlen helyen, ismeretlen nemzetiségű, ismeretlen személyek titokban a bitó alá hurcolják. Amikor azonban Apró még "valamennyi magyar kommunista nevében" ígérte, hogy a "szörnyűségek" soha meg nem ismétlődnek, fogadkozását ekképpen tódította: "Sokakban felmerül a kérdés, hogy vajon mi a biztosíték arra, hogy hasonló törvénytelenségek, törvénysértések a jövőben nem fordulnak elő? Ez jogos kérdés. Erre a kérdésre népünk színe előtt kötelesek vagyunk válaszolni. A biztosíték erre a párt, a biztosíték mi vagyunk, kommunisták..." (Szász Béla: 1956 október 6.)

Megkezdődött a néma tüntetés. Lehet-e erről számot adni, tények, az események egymásutánjában következő benyomások alapján? Nem lehet, hiszen ezrek vonultak el a koporsókra függesztett tekintettel anélkül, hogy egy szó, egy hang hagyta volna el bárki ajkát: csak a szemek izzottak és az arcvonások keményedtek meg, amikor a koporsók oldalán a mártírok nevét olvasták: Szalai András, dr. Szőnyi Tibor, Pálffy György, Rajk László. Mártírok, ártatlanul kivégzett elvtársak - harcostársak, akik a népnek szentelték életüket. Így kellett találkoznia a népnek velük! Nem, nem lehet csupán a gyászról beszélni, amikor a felvonulásról beszámolunk. Nemcsak a gyász érzése némította el az embereket a koporsók előtt - hanem az izzó gyűlölet is, az az emlékezés, hogy ezeket az elvtársakat, ezeket az embereket mint a haza, a nép ellenségeit végezték ki! Elhitették velünk - s mi hajlandók voltunk elhinni rólatok a gyalázatot, bocsássatok meg ezért, elvtársak!

Vörös szegfűk a gomblyukakban - mint a régi tüntetéseken. Koszorúk, csokrok, mezei és kerti virágok tengere. Munkások, kék ruhában, kezükben szögletes faládika - ahogy a gyárból kijöttek. Diákok, diáklányok, civilek, gyászszalaggal a karjukon. Gyermekek - otthagyva játékos kedvüket, meghatódva jönnek édesanyjuk kezét fogva. Ránézek egy kisfiúra - ott áll édesapja koporsója mellett, ő is az anyja kezét fogja. A nyolcéves Rajk Laci, aki még nem is eszmélt, amikor a bitó alá hurcolták édesapját, a börtönbe zárták édesanyját.

A többi szónok is a pártban, a kommunistákban jelölte meg a kezeseket, hogy - miként Münnich Ferenc, a forradalom után Kádár első belügyminisztere, majd későbbi miniszterelnök mondotta - "pártunkban a legmélyebben érvényesüljön a lenini demokrácia, országunkban megingathatatlanul erős legyen a szocialista demokrácia, a szocialista humanizmus és a törvényesség, mindaz, amire korszakalkotó tevékenységében a Szovjetunió kommunista pártjának XX-ik kongresszusa rámutatott".[...]A beszédek elhangzását követően négyen-négyen vállukra emelték a négy koporsót, négy ezredes pedig bársonypárnán vitte előttük a kivégzettek egykori rendjeleit. Csakhamar virághegyek borították a frissen hantolt sírokat. A vádlott-társak koszorúján kurta feliratú szalagot lengetett a szél, ugyanazokat a szavakat, amiket jómagam utolsóként kiáltottam a mikrofonba: "Nem felejtünk!" (Szász Béla: 1956 október 6.)

Szász Béla beszél Rajk László temetésén

Jönnek... mily sokan jönnek a gyászolók, hogy utolsó búcsút vegyenek a nép nagy halottaitól. Vidékieket - orosháziakat, debrecenieket, nógrádiakat látunk a tömegben. Jön egy hármas kis csoport - az ország nyugati szögletéből. Rajk elvtárs választókerületének a régi Sopron megyének követei ők. Koszorút hoznak Kapuvárról, felírása két szó: "Nem felejtjük!" Ezen a vidéken, Sopron városában látta a nép utoljára Rajk elvtársat, itt beszélt utoljára egy nagygyűlésen. Amikor az egyik szónok, Münnich Ferenc elvtárs arról beszél, hogy Rajk Lászlót mennyire szerették az egyszerű emberek, a régi választókerület küldöttei elmondják, hogyan is emlékeznek őrá a választói. Elmondják, hogyan álltak ki az országútra, s állították meg Hövej község lakói az áthaladó Rajk elvtárs gépkocsiját. Hogyan mondták meg neki: Innen tovább nem mehet, mert a falu népe tudja, hogy itt jár Rajk elvtárs, mindenki őt várja már a községháza udvarán. S Rajk László elvtárs bement a faluba, felállt egy székre és beszélt a néphez. Aztán elment - Sopronba, nagygyűlésre. Távozása után együtt maradt a község népe s egy akarattal a falu első díszpolgárává Rajk elvtársat választottuk. Így szerette őt a nép, s nem kellett ehhez semmiféle felső elkészítés, semmi szempont - a nép szívéből jött ez a tisztelet.

A nép szívéből árad most a gyász, a mélységes megrendülés. Viharos őszi szél kergeti az alacsonyan szálló fellegeket, nem szűnik a hideg szúrós eső - s nem látni esernyőt a felvonuló több százezres tömeg felett. Fedetlen fővel jönnek, arcukon esőcsepp vagy talán könny pereg? Hangtalanul, méltóságteljesen, némára fojtott érzésekkel három órán át vonult halottaink előtt a tisztelgő menet.

Rajkék temetése a Szabad Neten:

Soha többé!

Visszaemlékezések

Utolsó őszinte beszélgetés Rajk Lászlóval

Emlékül örök figyelmeztető

Háy Gyula: Miért nem szeretem?