"Az asszony verve jó" avagy mit szól a rendőr?

Vágólapra másolva!
 
Vágólapra másolva!

Nők Lapja

"Ez világ sem kell már nékem

Nálad nélkül szép szerelmem"

Balassi Bálint: "Hogy Júliára talála, így köszöne néki"

Hogyne sajnálnám. Idejött kérem, dagadt az arca a sírástól, az ütéstől... Én soha nem ütném meg a feleségemet.

A gyengébb nem!
Tisztelet a nőknek!
Párom!...
Édes oldalbordám!
Milyen szent vagy, anyaság!

"... És ha tudná, hogy az az ember hogy üti-veri feleségét..."


Pécsett, ebben a szépmívű városban jártam nézelődni a piacon és véletlenül ütötte meg a fülemet ez az utolsó mondat. S ahogy hallottam, szándékosan párosítottam tüstént magamban Balassi szép versének kezdetével és az előzőkkel. Fénylő piros paradicsomos kosarak előtt állt két asszony s a tereferéből először sopánkodás és fejcsóválás lett, majd zúdult a harag:
- És tudja, nem ő az egyetlen... A mi szomszédunkban is...
És árad a szó, zubogva, mint az árvíz. Veri, üti, veri...
Verés!
A szó fojtja a torkom. Engem egyszer ütött meg botjával egy SS, s még most is belepirul olthatatlan szégyenemben a lábujjam is.
Verés!


Ugyan kinek ismételjem el, micsoda megalázás a kék folt a szem táján... Egy bőszült férfitenyér megfeszül, megvadult, ostobán brutális ujjak ökölbe húzódnak... És az eszeveszett kísérő zene: a vaskos ordítás, amely körül a vékony-éles sikoly úgy repked, mint a rémült madár, mert felgyulladt a fészke... És ha a jajra és a szégyenre összeszaladnak a szomszédok, az üvöltés rajtuk is csattan: "Magunknak meg semmi közük hozzá..."


(Hogy is mondta esztendőkkel azelőtt? Te, édes párom!)
Most pedig, ahogy üvöltözik, azt kiabálhatja az újságírónak: "ez kérem családi ügy!" vagy odadörgi bárkinek: Ez az én lakásom, tudja-e? Az én négy falam közt az történik, amit én akarok... Otthon én vagyok az úr...
Vagy kereken: Ha nem tetszik néki a bánásmód, elmehet, ki tartja vissza... Akár ma elmehet, nem?
És hányszor van úgy, de hányszor, hogy erre azután riadt kérdés felel, tanácstalanul remegő kérdésekkel: "Már régen otthagytam volna, de hová menjek? Honnan vegyek lakást? És ami a legkétségbeejtőbb, mi lenne a gyermekeimmel..."
(Te hordtad gyermekeimet a szíved alatt...)


- Azt tanácsolom neki - mondja a paradicsomos kosár előtt az egyik asszony -, ne hagyja magát... Jelentse fel azt a gazembert... Jelentse fel!...
Jelentse fel?
Elindulok a rendőrkapitányságra, hivatalos szoba, aktaszag. Valóban: egy fél órával ezelőtt elsírta itt egy asszony a sorsát.
Ütik, verik...
- Sajnos - mondják nékem a rendőri könyvben lapozva -, elég gyakran tesznek ilyen panaszt. Tessék a mai: negyvenöt éves asszony a rendőrségtől kért segítséget.
- És kapott?
- Ezt csak a rendőrőrsön tudnák megmondani.
Elmegyek a Lenin tér 4. alá. Ovális zománctábla a kapun. Ügyeletes: Szilágyi Károly rendőrtizedes.
- A panaszos elmondotta nekem, hogy rosszul él a férjével. Gyakran civódnak... Ma azután nagyon csúnyán összeverte.
- Két rendőrt kért, de...
- Kérte, hogy menjenek ki hozzájuk?
- Általában ilyen esetekben nem megyünk ki. Mert legtöbbször csak családi ügy ez, kérem... Ha azonban mondjuk életveszélyesen fenyegette...
- ?
- Kimegyünk kérem és fölvesszük a jegyzőkönyvet. Megírjuk részletesen az egész esetet és megmondjuk az illetőnek, hogy mondjon le a szándékáról. Persze lemond előttünk. Akkor mi a jegyzőkönyvet ebben az értelemben be is fejezzük és két tanúval aláíratjuk. És közöljük az illetővel, hogy ha további viselkedése folytán netán a bíróság elé kerül, akkor ez a jegyzőkönyv súlyosbító lesz a számára. Ez a törvény...


Igen. Ez a törvény. Addig, amíg az "illető" otthon gyalázza meg az emberi mivoltát, nem történik semmi. Ez a törvény. Ha az utcán, vagy nyilvános helyen: akkor közbotrányt okoz s a törvény értelmében fel kell jelenteni. Tehát ha a padláson, vagy a pincében, vagy az udvaron?... ó, ez csak (!) magánügy...


Halljuk tovább a törvényt, amely elmondja, hogy létezik könnyű testi sértés és van nyolc napon túl gyógyuló súlyos testi sértés. A lelki sértésről, amely esetleg sohasem gyógyul, a paragrafus nem beszél. Ha az "illető" úgy üti meg asszonyát, gyerekei anyját, hogy nyolc napon túl nincs semmi zúzódás, folt vagy seb - csupán csak az ütés helye ég és sajog -, arra azt mondja a törvény, hogy egyszerű az egész, meg lehet ezt is torolni. A panaszos magánindítványra kérheti az eljárás megindítását. Ez is elég egyszerű, egy darab papír kell hozzá, tinta és ceruza, s a beadványra húszforintos okmánybélyeg. És ha kész a bélyeges papír - a panaszt azonnal továbbítják a bíróságra.


Nézzük csak. Egyfelől a tragédia, egy házasság kisiklása durva síneken, a szégyen és az égő fájdalom... Másfelől egy húszforintos okmánybélyeg!
Ez a törvény!


A rokonszenves rendőr tányérsapkája alatt megvakarja fejét:
- Mi csak így járhatunk el...
- És maga? - kérdem. - Sajnálja a panaszost?
- Hogyne sajnálnám. Idejött kérem, dagadt az arca a sírástól, az ütéstől...
- Maga nős?
- Az vagyok, kérem.
- Megverné-e a feleségét?
- Én kérem- tágranyílt a szeme -, én soha!...
- Ebben az ügyben mi történik?
- Kimegyünk az illetőhöz, mert már életveszélyesen is megfenyegette. Bár az is előfordul, hogy mire kimegyünk, kibékülnek. Az asszony függ a férjétől, vagy gyerekek vannak - és az asszony enged... És akkor még mi kapunk szemrehányást, hogy mit avatkozunk bele... Nehéz dolog ez, kérem...


Nagyon nehéz!... Vannak "illetők" és vannak "panaszosok". A rendőr többnyire tanácstalanul tárja szét a karját, s a törvény száraz, mert ez a paragrafusok természete. Az életben pedig vannak óriási közügyek, mint a Szuezi-csatorna vagy a szén-kérdés - megálljunk-e ezeknél a szégyennel teli magánügyeknél?
Álljunk meg. Persze a bajok gyökerei mélyen ágaznak. Talán évszázadok mélyére.. Apámnál is így volt, nagyapámnál is...
Mit javasoljak - az általános nevelésen túl? Azt, hogy simuljon jobban a törvény az élethez. A rendőr tüstént léphessen közbe, szíve, jó érzése szerint és lehessen védelmező - védje meg a "panaszost"...
A házasság nem életbiztosítás, sikerül, nem, ebbe nincs beleszólásunk.
De a veréshez legyen szavunk.
Szigorú, emberek, nagyon szigorú...


Bodó Béla

Bodó Béla, írói álneve Frank L. Packard (Bp., 1903. júl. 15. - Bp., 1970. okt. 12.): újságíró író. Pályáját 1926-ban a Pesti Naplónál kezdte. Színes, mozgalmas riportjai és tárcái 1940-ig jelentek meg a lapban. 1945-48-ban a Szabad Népnél dolgozott, majd a Dolgozók Világlapját, később a Magyar Napot szerk. 1950-53-ban a Népszava nyomdai szerk.-je volt. 1953-tól a Nők Lapjánál dolgozott, 1957-től 1963-ig, nyugdíjazásáig az Esti Hírlapot szerk. Brumi-könyvei a gyermekek körében igen népszerűek voltak. - F. m. Írók a viharban (Bp., 1940); A 777-es (Frank L. Packard, Bp., 1940); Büszke csillagok (r., Bp., 1951); Vaku Imre útja (r., Bp., 1952); Brumi-könyvek (mesék, 1956-tól); Káin visszatért (elb., Bp., 1959); Lapzárta után. Egy szerkesztőség regénye (r., Bp., 1963); Ádámok és Évák (novellák, Bp., 1964); Ha mentél hideg szélben (novellák, Bp., 1967). - Irod. Meghalt B. B. (Magy. Nemzet, 1970. okt. 13.).