A kulákokról

 

Szabad Nép

A falu közvéleménye mindenütt megnyugvással és helyesléssel fogadta a jogtalanul kulákoknak tartott középparasztok becsületének visszaállítását. S a nép józan igazságérzetéből önként adódik a következtetés: ezek a középparasztok minden becsületes emberrel egyenjogúak - őszintén számítunk segítő jóakaratukra, szaktudásukra.

Így értelmezi ezt a kérdést a dolgozó parasztság. Annál kuszább, bizonytalanabb híresztelések keringenek majd minden faluban a kulákokról. Azokról, akiket - régről ismerve - a közvélemény nem mentett fel, akikkel a parasztik nem vállaltak, nem vállalnak közösséget. De mi legyen velük a továbbiakban?

A kulák (orosz. "zsíros" paraszt vagy nagyparaszt): A Szovjetunióban az 1920-as évek végén kezdődött erőszakos és kényszerű szövetkezetesítést (termelőszövetkezet) durva kampány kísérte a gazdag parasztokkal - a kulákokkal - szemben, akik általában nem akartak belépni a kolhozokba. A kulák meghatározás - ami eredetileg módosabb vagy gazdag parasztot jelentett - egyre szélesedő fogalomkörébe a csak töredékföldekkel rendelkező, de ahhoz ragaszkodó parasztok is bekerültek. Magyarországon a szövetkezetesítési kampány 1948-as kezdete után ugyancsak előtérbe került a kulákok elleni harc, amely azt hirdette, hogy a kulák a kapitalista rendszer csökevénye, aki jelentős magántulajdona miatt eleve ellenséges az új társadalmi berendezkedéssel szemben. Csakúgy, mint a Szovjetunióban, a kulák meghatározás Magyarországon is teljesen parttalanná vált.

Ők maguk természetesen afelé hajlanának, hogy falujukban felejtsék el múltjukat, de még a jelenüket is. Gombár Sándor elvtárs, Sári község pártitkárát, néhány napja Prigyeni István felesége állította meg az utcán. S nem is annyira kérdezve, mint inkább kijelentve mondta: "Ugye most már nem lesz kulák senki?!" Prigyeni Istvánról tudni kell, hogy régről ismerik, semmi kétség, kuláknak tartják. Nemcsak a gazdaságáért, nem a harminc holdjáért, hanem a község életében betöltött szerepéért. Élnek még azok az emberek, akik cselédek voltak nála, emlékeznek rá, hogy külön koszton tartotta őket, s emlékeznek azok a parasztok, akiknek kis gazdasága még összébb szorult, még nehezebben tengődtek éppen Prigyeni István spekulációi, csalásai miatt. de nemcsak Sáriban, másutt is hallani olyan híreszteléseket, hogy: "kulák vagy nem kulák - most már teljesen mindegy". S ha a falu közvéleményében ilyen bizonytalanságot lehet észlelni, ehhez hozzájárul az is, hogy a helyi pártszervezet és a tanács vezetői sem igen teszik le a garast ebben a kérdésben. Igaz, körültekintő, sok gonddal járó feladatuk most a középparasztok ügyeinek rendezése, de ezt a munkát össze kellene hangolni mindenütt a kulákkérdés tisztázásával is. Hogyan tisztázzák? Talán valamiféle új politikai offenzívát kezdjenek ellenük? Nem, semmi szükségünk arra, hogy bármiféle megfélemlítésben tartsuk a kulákságot. Mi örülnénk annak, ha például Sári község kulákjai közül évekig eggyel se gyűlne meg a baja senkinek. A kuláknak - ha beilleszkedik rendszerünkbe: a haja szála se görbül meg. De szemmel tartjuk a kulákokat, nem engedjük, hogy a szegényparasztok és a középparasztok rovására bármit is tegyenek.

Egy 1949-es kormányrendelet a 25 kataszteri hold feletti illetve a 350 aranykorona értékű földdel rendelkező birtokosokat kuláknak minősítette, akikről külön listát vezettek a helyi hatóságnál. Erre a listára vagyoni helyzetétől függetlenül bárkit felvettek, aki összeütközésbe került a helyi hatalommal.

Ugyanakkor világosan meg kell mondani: a kulákra éppúgy érvényesek országunk törvényei, mint bárki másra, biztosítjuk számára a törvény előtti egyenlőséget. A kulákot egyenjogú állampolgárnak tekintjük, állampolgárnak a szó kettős, törvényes értelmében. Kettős értelmében: hogy ha kötelességeit teljesíti, jogaiban nem csorbíthatjuk. Az állam lehetővé teszi (anyagi, gazdasági eszközöket bocsát rendelkezésre éppúgy, mint minden termelőnek), hogy földjén biztonságban gazdálkodhasson, minél több árut termelhessen, hogy teljesítse a beadási, adófizetési kötelezettségeit. Helyileg is minden községben meg kell adni a kuláknak ehhez a lehetőségeket. Természetes, ha egy kulák elhanyagolja gazdaságát, megpróbálja elodázni kötelességei teljesítését, akkor jogos is, szükséges is a törvény erejével, hatalmi szóval fellépni ellene.

Falusi pártszervezeteinknek a községek vezetőinek többet kellene beszélgetniök erről a falvak dolgozó parasztságával, hogy mindenkiben mielőbb megszűnjenek a kulákokkal kapcsolatos találgatások, tisztázódjanak a téves nézetek. Hiszen a tisztánlátásra a dolgozó parasztok egységes, mellettünk szóló véleményére most nagy szükség van, mert mindez fontos biztosítéka az ország, a magyar mezőgazdaság előtt álló nagy feladatok megvalósulásának.

A kuláküldözés révén - noha Magyarországon nem követték a fizikai megsemmisítés szovjet mintáját - tartósan marginalizálták azt a tehetősebb gazdaréteget, amely többnyire azonos volt a hagyományos gazdaelittel. A társadalom peremére szorítás mellett a kuláküldözés mesterségesen gerjesztette ennek a gazdag paraszti rétegnek a mobilitását. Az 1950-es-1960-as évek magyarországi politikája a paraszti társadalom mindenáron való egységesítésére törekedett - az eszközökben nem válogatva. 1956 előtt elsősorban a politikai kényszerre, illetve annak büntetőjogi eljárásokban, repressziós eszközökben, a magyar parasztságot hátrányosan megkülönböztető jogszabályokban, a mindennapi életet, a termelés feltételeit szétziláló beszolgáltatási és adóterhekben megtestesülő formáira kell utalnunk. A forradalom bukása után a korlátozás jogi formái kerültek előtérbe. Az erőszakos beavatkozások strukturálisan és mentálisan is torzulásokhoz vezettek. A társadalmi mozgások kényszerelemeinek a széles körű alkalmazását mutatja, hogy 1948-1955 között több mint 400 000 gazdálkodó került bíróság elé a közellátás veszélyeztetésének vádjával, ami a legtöbb esetben azt jelentette, hogy az illető nem volt képes eleget tenni a kirótt beszolgáltatási és adókötelezettségnek. 1956 folyamán - elsősorban az 1955-ös Rákosi-féle restaurációs törekvések és a növekvő politikai feszültségek következtében - az agrár-intézményrendszer számos pontján mutatkoztak működési zavarok. A begyűjtési miniszter 1956. október 1-jei jelentéseszerint az éves terv teljesítésében minimálisan 15%-os elmaradás várható, aminek szerinte a terménybeadás közeli megszüntetésével kapcsolatos várakozás a legfőbb oka. A kötelező beszolgáltatás rendszere 1956 nyarától egyre inkább úgy jelent meg a sajtóban és a különböző politikai vitákban, mint amit viszonylag rövid időn belül fel kell számolni. A forradalom kitörését megelőző napokban - az apparátus kivételével - már senki sem vitatta, hogy a begyűjtési rendszer felszámolása a halaszthatatlan politikai-gazdasági reformintézkedések közé tartozik.(Valuch Tibor: Agrárkérdések és a magyar falu 1956-1957-ben)

Korábban a Szabad Neten:

A párt a dolgozók segítségével igazságot tesz

Már nem bűnhődik...

Teremtsünk nyugodt, gondtalan életet az idős tsz-tagoknak

Válasz a bizalomra

Disznótor bonyodalmakkal, avagy mire jó a protekció