Disznótor bonyodalmakkal, avagy mire jó a protekció

 

Szabad Nép

Takács István mindszenti kisparaszt valósággal ellágyult, amint 180 kilós névtelen hízódisznaját pillantásával megcirógatta. Búcsúzott tőle.

- Ma még enyém vagy, holnap már a közfogyasztásé. Eladlak, bár bizisten sajnállak, cimbora.

Mint körültapogatta, ujjai belesüppedtek a kövér jószág szalonnájába. Másnap reggel örült a lelke, hogy tele volt az utca. Hadd lássa a falu az ő hízóját, amint felhajtja az Állatforgalmi Vállalat mindszenti telepére. Van azon mit nézni.

A kuláküldözés révén - noha Magyarországon nem követték a fizikai megsemmisítés szovjet mintáját - tartósan marginalizálták azt a tehetősebb gazdaréteget, amely többnyire azonos volt a hagyományos gazdaelittel. A társadalom peremére szorítás mellett a kuláküldözés mesterségesen gerjesztette ennek a gazdag paraszti rétegnek a mobilitását. Az 1950-es-1960-as évek magyarországi politikája a paraszti társadalom mindenáron való egységesítésére törekedett - az eszközökben nem válogatva. 1956 előtt elsősorban a politikai kényszerre, illetve annak büntetőjogi eljárásokban, repressziós eszközökben, a magyar parasztságot hátrányosan megkülönböztető jogszabályokban, a mindennapi életet, a termelés feltételeit szétziláló beszolgáltatási és adóterhekben megtestesülő formáira kell utalnunk. A forradalom bukása után a korlátozás jogi formái kerültek előtérbe. Az erőszakos beavatkozások strukturálisan és mentálisan is torzulásokhoz vezettek. A társadalmi mozgások kényszerelemeinek a széles körű alkalmazását mutatja, hogy 1948-1955 között több mint 400 000 gazdálkodó került bíróság elé a közellátás veszélyeztetésének vádjával, ami a legtöbb esetben azt jelentette, hogy az illető nem volt képes eleget tenni a kirótt beszolgáltatási és adókötelezettségnek.

Balogh Sándor átvevő odakint a telepen meg is nézte tüzetesen. Majd komoran szólott:

- Kár. Mondom, kár, hogy ilyen kövér. Nem lehet szállítani.

Kétszer is elmondta, mintha tudta volna, hogy jelen sorok olvasói el fognak rajta csodálkozni. Nemkülönben a szakemberek és a szakírók népes tábora, akik nem győzik mondani, hogy nálunk roppant alacsony az állatok átlagos vágási súlya és minél előbb fel kell tornászni a lehetőség felső határáig. Elcsodálkozott ezen Takács István is, történetünk hőse. Rémülten sietett a tanácselnökhöz. Ludányi elvtársnak leesett az álla. Átküldte Takácsot a begyűjtési csoporthoz, tegyenek valamit. De a begyűjtési csoport azt mondta: mit sem tehet. Erre nincs hatásköre.

- Hiszen nálam is ez a baj, nincs hatásköröm - mondta Ludányi elvtárs és nagyon dühös lett, mert a gyönyörű hízó egyre álmosabban pislogott és az elmúlás környékezte. Vette a kagylót, telefonált a járási tanácselnöknek.

- Pálinkás elvtárs, mondd csak, olyan jól áll már az ország, hogy nincs szükség hízódisznóra?

- Ki mondta ezt neked? - hangzott a visszakérdés Szentesről.

Ludányi elvtárs rendre elmesélte, mi van Takács hízójával.

- Disznóság! - mondta a járási tanácselnök stílusosan. - Intézkedem!

1956 folyamán - elsősorban az 1955-ös Rákosi-féle restaurációs törekvések és a növekvő politikai feszültségek következtében - az agrár-intézményrendszer számos pontján mutatkoztak működési zavarok. A begyűjtési miniszter 1956. október 1-jei jelentéseszerint az éves terv teljesítésében minimálisan 15%-os elmaradás várható, aminek szerinte a terménybeadás közeli megszüntetésével kapcsolatos várakozás a legfőbb oka. A kötelező beszolgáltatás rendszere 1956 nyarától egyre inkább úgy jelent meg a sajtóban és a különböző politikai vitákban, mint amit viszonylag rövid időn belül fel kell számolni. A forradalom kitörését megelőző napokban - az apparátus kivételével - már senki sem vitatta, hogy a begyűjtési rendszer felszámolása a halaszthatatlan politikai-gazdasági reformintézkedések közé tartozik. Ezek az elképzelések már a műegyetemisták 10 és 16 pontos követeléseiben is megjelentek a forradalmi események kezdetén. Az 1956. október 22-én kiadott 16 pontos dokumentum egyértelműen megfogalmazta ezt az igényt: "Követeljük a beszolgáltatás azonnali eltörlését és a termények okszerű felhasználását. Követeljük az egyénileg gazdálkodó parasztok egyenrangú támogatását."

Nemsokára gépkocsi gördült be Mindszentre. Olajos elvtárs érkezett, az Állatforgalmi Vállalat járási vezetője.

- Végre! - sóhajtottak az ügy eddigi résztvevői.

- Jó, jó, de én sem tehetek ám semmit! - búsult Olajos. - Hanem vásárolja fel a helyi földművesszövetkezet.

- Csak gyerünk, mert ez a hízó nem mehet szappanosba! - dobbantott a tanácselnök. A disznó, mintha csak meghallotta volna, keservesen felnyögött. Szappanos? Hát ezért strapáltam én magam, s lettem 180 kiló? Nincs egy sertésre nézve nagyobb szégyen, mint kés nélkül kimúlni! S fújtatva ragaszkodott a késhez. Nemkülönben Takács István, akit reggel óta harmadszor vert ki a hideg veríték. Tekintetében immár nyoma sem volt a büszkeség szép érzésének.

A földművesszövetkezet ügyvezetője, Balogh Imre elvtárs meglátta a hízót:

- Ez már igen, gyönyörű jószág! Régen láttam ilyet!

- Magának hoztuk eladásra - szólott kórusban a hízót protezsálók egyre népesebb serege. - Most csak örül?

- Dehogy örülök, vigye el az ördög, hát hol van nekem erre hatásköröm? Ehhez a megyei SZÖVOSZ, vagyis a MESZÖV engedélye kell, s az nincs.

Takács István, aki ama baklövést követte el a társadalommal szemben, hogy szép kövérre hizlalta eladó jószágát, könyörgőre fogta a dolgot: ne tegyék csúffá, vegyék meg a hízót, az nem lehet, hogy egyszerűen nem kell, ő jól tudja, hogy a hús, meg a zsír is kell, nagyon is kell.

A szegény hízó egyik ájulásból a másikba esett, érezvén, hogy helyzete reménytelen. Ekkor a begyűjtési csoport egyik emberének mentőötlete támadt:

- Vágja le maga! Beadását régen teljesítette, vágási engedély dukál, neki a kést!

- Tele a kamrám, bödönöm, rudasom, nekem nem kell se hús, se zsír, én ezt a közfogyasztásnak, az országnak hizlaltam, értik?

Az más, akkor ne vágja le. De mi lesz most? S ekkor jött a megmentő.

Hevesi elvtárs, a járási begyűjtési hivatal vezetője éppen Mindszentre jött véletlen portyára. Elmondták neki, mi a baj. A hatóságok képviselői konzíliumot tartottak a hízó pihegő teste felett.

- Hát... hivatalból én sem segíthetek, mert nincs rá hatásköröm - mondotta Hevesi elvtárs. - Na de egy kis protekció csak megteszi a magáét.

Hevesi elvtárs azelőtt a megyénél dolgozott s kitűnő összeköttetései vannak. El is határozta, hogy most latbaveti a hízó érdekében. Latba is vetette. A megye megkönyörült, a MESZÖV engedélyezte, hogy a Mindszenti Földművesszövetkezet megvásárolhatja a hízót, de csak kényszervágásra. Takács István majd hanyatt esett.

- Ezt a hízót kényszervágni? Soha!

- Ne okoskodjék, barátom - vigasztalták -, mert vagy kényszervágjuk, vagy magától pusztul el a szegény, de akkor se pénz, se posztó.

Takács a hízójára nézett, amely könyörgő pillantásával beleegyezésre nógatta. Beleegyezett már csak ezért is, hogy ez a nagy protekció ne menjen kárba. Így hát a hízó a megyei, járási és községi hatóságok közös, nagy összefogása következtében vágóhídra került. De túloznék, ha Takács István örvendezéséről akár egy szót is szólnék. Önérzete romokban hever. A hízó árát ugyan hibátlanul megkapta, de fülébe jutott, hogy ketten-hárman is fintorogtak a hentesnél, amiért csak kényszervágott húst mért. És ezt kegyetlenül nehéz elviselni. Ezért aztán keresetlen szavakkal illeti a bürokráciát. Ám e kifejezéseket nem lenne ildomos ide iktatnom, bármennyire is ragaszkodom a dolgok hűséges leírásához. De hiszen erről a históriáról tudomást szerezvén, úgy vélem, valamennyi olvasóm osztozik Takács István nézeteiben.

Horváth József

A paraszti társadalom a beszolgáltatás eltörlésével - az 1957-től növekvő adóterhek, a kinyíló agrárolló ellenére is - átmenetileg felszabadult a forradalom előtti időszakra jellemző elviselhetetlen nyomás alól. Az 1956-os forradalom átmenetileg lelassította a hagyományos paraszti társadalom felbomlását, így a magyar mezőgazdaság kollektivizálását is. Az októberi eseményeknek abban is szerepe volt, hogy az 1959- 1961-es második kollektivizálási hullám során - az elsőhöz képest - kisebb mértékben alkalmazták a nyílt erőszakot. Az agrárpolitika átmeneti engedményei révén 1957-1958-ban felcsillant annak a reménye, hogy a magyar agrárszektor tartósan is több szektorú maradhat, ennek összes társadalmi és gazdasági következményével együtt. Ezt a reményt azonban szertefoszlatta az 1959-1961 közötti "végső" kollektivizálás. (Valuch Tibor:Agrárkérdések és a magyar falu 1956-1957-ben)