Őrült szabadtüdős búvárkodás

Luc Besson 1988-ban készült Nagy kékség című filmje állította a figyelem középpontjába a szabadtüdős búvárokat. Ebből a kultuszfilmből úgy tűnt, hogy a freediving nem hétköznapi állóképességű, kivételes elszántságú - mondhatni őrült - s persze fiatal férfiak sportja. Nos, a valóság még ennél is furcsább...

A kezdő készülékes búvárok egyik első leckéje, hogy a víz alá merülő nem tarthatja vissza lélegzetét. A víz alatt ugyanis 10 méterenként egy atmoszférával nő a nyomás, s a 15-20 méter mélyre merülő búvárnak már számolnia kell azzal, hogy gyors felszínre emelkedés esetén a mélyben a palackból beszívott összesűrűsödött levegő a felszíni nyomáson kitágulva súlyos tüdősérülést okozhat.

Nos, a freediverek viselkedése látszólag ellentmond a józan észnek, hiszen nem 15-20, de 100-150 méter mélyről jönnek fel nagyon gyorsan, ráadásul visszatartott lélegzettel. Az ellentmondás csak látszólagos, a szabadtüdős búvár ugyanis a felszínen szívja teli a tüdejét, melyben ugyan a levegő merülés közben valóban összesűrűsödik, ám a felszínre emelkedéskor ismét csak az eredeti térfogatára tágul.

Más lenne a helyzet, ha a szabadtüdős merülőt segítő készülékes búvár adna odalenn egy "slukkot" a palackjából, mert akkor sűrített levegővel szívná teli a tüdejét, ami a freedivingban szokásos gyors felemelkedés mellett a felszínen eredeti térfogata többszörösére tágulva szinte szétrobbantaná a tüdőt.

A szambától a dobhártyarepedésig

A szabadtüdős búvárokat ettől függetlenül számos veszély fenyegeti. A leggyakoribb probléma az oxigénhiány okozta ájulás, ami már a legegyszerűbb versenyszámban, az uszodai statikus versenyben is meglehetősen gyakori. Olyannyira, hogy a versenyzőknek időről időre jelezniük kell a biztosítóknak, hogy jól vannak, s amennyiben nem jeleznek vagy a mozgáskoordináció elvesztését észlelik rajtuk, akkor kiemelik őket a vízből. A sportági szleng szambázásnak nevezi a megszédülést, a mozgáskontroll időleges elvesztését. De a komolyabb ájulások is gyakoriak.

Más a helyzet a mélységi számokban, ahol a nagy nyomás miatt folyamatosan ki kell egyenlíteni a hallójáratokban megszorult, eltérő nyomású levegőt. Ha ezt elmulasztja vagy elhibázza a versenyző, akkor könnyen beszakadhat a dobhártyája, ami szédüléssel, sőt, ami ennél is veszélyesebb, a tájékozódóképesség elvesztésével jár. A merülő ilyenkor hajlamos összekeverni a fent és a lent irányát, ami segítség hiányában akár végzetes is lehet.

Nem divat a dopping

A szabadtüdős merülés során nagyon észnél kell lenniük a versenyzőknek. A pörgésnek semmi előnye, sőt kifejezetten hátrányos. Az erősítőszerek hatásai sem egyértelműek, mert a segédeszközöknek köszönhetően nem annyira a test izomerejére, sokkal inkább lelki kondícióra van szükségük. Talán ezzel magyarázható, hogy a nemzetközi szövetség rendszeres doppingellenőrzései ellenére eddig csupán egyetlen esetben merült fel doppinggyanú.

Tom Sietas 8 perc 47 másodperces statikus merülése után leadott mintájában találtak (igaz nagyon elenyésző mennyiségben) ún. béta-blokkolót, ami doppingnak számít. Egyébként azóta, a Vancouveri világbajnokságon Sietas már 9 perc fölött teljesített, és az ottani doppingteszten nem találtak semmit, így elképzelhető az előbb említett esetben is sikerül tisztáznia magát.

Faragó József

A cikket Divecenternek köszönhetjük!