Marokkói tortúra

Marokkó a vadvízi evezősök egyik kedvelt célpontja. Hőseink - kalandjaik elmesélése mellett - bemutatják a legszebb és legveszélyesebb vizeket, illetve szembesítik a túrázót a nehézségekkel, amelyek az afrikai országban érhetik.

Cascades d'Ouzoud

Terveink szerint - mint ahogy az általában a vízi túrákon lenni szokott - az egyik autót ott hagytuk volna a kiszállónál, a másikat pedig a beszállónál, valamivel Ouarzazate alatt. Mondanom sem kell, délután már az egész csapat egy szaharai dromedárkirándulásra alkudozott. Talán sejteni lehet, miért...

Mi azonban nem adtuk fel. A következő két napon újabb százhúsz kilométert autóztunk, míg végül elérkeztünk Észak-Afrika legnagyobb vízeséséhez, a Cascades d'Ouzoudhoz, ahol két éjszakát töltöttünk. A száz méter magasból lezúduló víz látványa lenyűgöző volt, vízhozama már kevésbé. A vízeséstől három km-es, kenuval járhatatlan út vezet a torkolatig, ahol a kis folyó a jóval bővízűbbnek remélt Oued El Abidba ömlik. Hegyi kecskéket megszégyenítően rohantunk le a hegyoldalon - remélve, hogy ugyanitt majd felszereléseinket is le kell cipelnünk - az Abid szemrevételezésére. Ám - megmagyarázhatatlan módon - a vízmennyiség itt még kisebb volt, mint közvetlenül a vízesés után. Azt hiszem, itt már egy kicsit megtört a társaság, többekből elszállt a lelkesedés.

Úgy döntöttünk, teszünk még egy utolsó kísérletet, és megnézzük a korábban már említett Oum er Rbiát. A folyót megpillantva szinte örömtáncot jártunk.

Letáboroztunk, hogy másnap korán útnak indulhassunk. Reggel az egyik autót levittük a tervezett érkezési pontra, ahol fantasztikus látvány fogadott bennünket: egy széles kanyon, telis-tele vízzel. Nem hittünk a szemünknek. Siettünk vissza a jó hírrel a többiekhez. Felfújtuk a hajókat, bekötöztük a vízhatlan zsákokat, beöltöztünk, ahogy azt illik, és nekivágtunk a nagy kalandnak. A víz viszonylag tiszta volt, teknősbékák százai sütkéreztek a napon, semmi okunk nem volt panaszra. A legénység nélkül egy mázsa súlyú, telepakolt hajókkal ideális volt a WW I-WW II. erősségű vadvíz.

Ujjongtunk, hiszen mi másért utaztunk volna ilyen messzire! Néhány óra elteltével Khenifra város határához érkeztünk, s kicsit furcsálltuk, hogy a parton bámészkodó gyerekek az öklüket rázzák felénk. Mit sem törődve velük, folytattuk utunkat a város központját átszelő keskeny folyón, melynek két függőleges partja mintegy 15-20 méter magas lehetett. A fal tövében állatok bőreit áztatták, kicsit húztuk a szánkat, és messze elkerültük őket.

Aztán jött a kőzápor, még jó, hogy volt rajtunk bukósisak. Most mi ráztuk az öklünket, persze hiába. Gyorsítottunk a tempón, de aztán kénytelenek voltunk óvatosabban evezni, nehogy a város tisztítás nélkül a folyóba engedett szennyvize felcsapjon ránk. Újabb kőroham a partról, itt már pontosabban céloztak, néhány találatot is elszenvedtünk. El innen, minél gyorsabban, hogy valahol biztonságban kiszállhassunk a megpróbáltatások után! Három-négy kilométer megtétele után - már sötétben - tudtunk tábort verni. Néhány kedvenc ruhadarabunkat, felszerelési tárgyunkat, amely érintkezett a mocskos vízzel, messzire hajítottuk.

Másnap reggel gyorsan megszületett a döntés. Egyöntetűen Casablancára és az óceánpartra szavaztunk. Itt töltöttük a hátralévő hat napot, egész nap lógattuk lábunkat a vízbe...

Takács Gyula

Kérje az Aqua Magazin ingyenes mutatványszámát!