Eddigi utolsó vb-győzelmünket ellenük arattuk - idén ott lesznek a katari focivébén

Panama v Canada: 2022 World Cup Qualifying GettyImageRank2 Color Image soccer international team soccer fifa world cup Horizontal SPORT
TORONTO, ON - OCTOBER 13: Alphonso Davies #19 of Canada chases the ball during a 2022 World Cup Qualifying match against Panama at BMO Field on October 13, 2021 in Toronto, Ontario, Canada. Vaughn Ridley/Getty Images/AFP (Photo by Vaughn Ridley / GETTY IMAGES NORTH AMERICA / Getty Images via AFP)
Vágólapra másolva!
A jégkorongban és számos téli sportban nagyhatalomnak számító Kanadában sokáig nem foglalkoztak a labdarúgással. Az elmúlt évtizedben azonban rengeteg munkát fektettek a felzárkózásba, sőt egyenesen a kanadai futball újrateremtésébe, és márciusban egy vb-részvétel kiharcolásával fogják elérni a hosszú út egyik fontos állomását. Az utolsó csapat, amelyet világbajnokságon legyőzött a magyar válogatott előbb lesz ott újra egy nagy tornán, mint mi. 

Cikket írni a kanadai sportról teljesen evidens miközben zajlik a téli olimpia. Egy héttel a pekingi játékok rajtját követően Kanada 1 arannyal, 4 ezüsttel és 7 bronzzal az éremtáblázat 12. helyén áll, míg az örökranglistán 199 éremmel (73, 64, 62) az ötödik helyen vannak. Szóval, érthető lenne, ha a jégkorongról, gyorskorcsolyáról, bobról, vagy éppen a curlingről írnánk. De nem fogunk, ehelyett a kanadai labdarúgásról ejtünk szót, amelyik szélsebesen zárkózik fel, ha nem is a világ élvonalához, de a népes középmezőnyhöz.

Az észak- közép-amerikai térség, azaz CONCACAF világbajnoki selejtezősorozatából már csak három forduló van hátra, és a tabellára pillantva nem a megszokott kép fogadja az erre fogékonyakat. Míg az elmúlt évtizedekben az volt a „normális" állapot, hogy Mexikó és az Egyesült Államok (jellemzően ebben a sorrendben) osztozott az első két helyen, harmadiknak pedig valamelyik közép-amerikai vagy karibi ország (Costa-Rica, Honduras, Jamaica esetleg Trinidad) ért oda a vb-részvételt garantáló helyre,

addig most három körrel a selejtezők vége előtt Kanada áll az élen, négy ponttal megelőzve az amerikai-mexikói kettőst.

Miután a pótselejtezőt jelentő negyedik helyen álló Panamával szemben nyolc pont az előnyük, tulajdonképpen elkönyvelhetjük, hogy a kontinensnyi ország ott lesz az idén november-decemberi katari világbajnokságon. Az ország futballjának történetében ez lesz a második vb-részvétel az 1986-os első fellépést követően. Akkor még csak 9 csapat közül egyedüliként jutottak ki, hogy aztán Mexikóban mindhárom csoportmeccsüket elveszítve – sorrendben Franciaország, Magyarország és a Szovjetunió ellen – pont és rúgott gól nélkül búcsúzzanak. A magyar-kanadai meccs számunkra is történelmi jelentőséggel bír: az a 2-0 volt az eddigi utolsó győzelmünk, amit vb-n arattunk.

A 24 csapatos vb utolsó helyén zártak (0 pont, 0-5-ös gólkülönbség) erre most, 36 év után ők jutnak ki előbb egy vébére és nem mi, ami valahol bosszantó, ugyanakkor bármennyire is irigyeljük egykori ellenfelünket, elvitathatatlan tőlük, hogy megérdemlik.

Fiatalság és sikertelenség

Az 1924-ben alapított Kanadai Futballszövetség Európából nézve fiatalnak számít, és relatíve sikertelennek mondhatjuk őket. Annak ellenére is, hogy az alapítása előtt 20 évvel már olimpiai bajnok volt az ország. Igaz, hogy az 1904-es St. Louis-i játékokon még klubcsapatok képviselték az országokat, és a Galt F.C. egy hét és egy négy nullás sikerrel hódította el a bajnoki címet. Ezt követően 84 évet vártak a következő sikerre, a már említett vb-szereplést érőt CONCACAF bajnoki címre. 2000-ben megnyerték a régió bajnokságának számító Arany Kupát (Gold Cup), ahol pénzfeldobással jutottak tovább a csoportból, a sikerrel pedig kivívták a részvétel jogát a 2002-es vb-t megelőző Konföderációs Kupán.

Egy döntetlennel és két vereséggel búcsúztak, előbbit viszont éppen a következő évi vb-t hibátlan teljesítménnyel megnyerő brazilok ellen érték el egy 0-0 formájában.

Az országban azonban az időnkénti látványos sikerek sem tették igazán népszerűvé a focit, ami csak messze az ország nemzeti sportjának számító jégkorong mögött kullogott. 1927 és 1957 között nem is játszottak hivatalos meccset, sőt 1928 és 1946 között az amatörizmusról folytatott vitának köszönhetően még a FIFA-ból is kiléptek. Próbálkoztak angol és német kapitánnyal is, de a mexikói vb-szereplést leszámítva igazán közel csak 1994-ben jártak a kijutáshoz, akkor az interkontinentális selejtezőn 11-esekkel kaptak Ausztráliától.

A 2000-es és a 2010-es években hiánycikk volt a sikerélmény, olyannyira, hogy 2014-ben már csak a 122. helyen álltak a FIFA ranglistáján. Ehhez képest a mostani, rekordot jelentő 33. helyük több mint elismerésre méltó. Idáig azonban hosszú út vezetett.

Amatőrökből profik

Jó focit jó ideje, mondjuk úgy 80 éve már csak profi játékosokkal, profi háttérrel és profi körülmények között lehet csinálni. Kanadában is rájöttek erre, mégpedig meglehetősen korán, hiszen az 1928-as kilépésük (kizárásuk, ki honnan nézi) a FIFA-ból éppen amiatt volt, hogy megszegve az amatörizmus szabályait, egyes csapatok pénzt fizettek a játékosoknak. Később ez már nem jelentett problémát,

csakhogy a hoki mellett különösebben senkit nem érdekelt a foci, nem tolongtak a befektetni szándékozó tőkések a futballszövetség ottawai székházában.

Ettől függetlenül a fővárosban megpróbálták a lehetetlent, és már 1927-ben létrehoztak Kanadai Nemzeti Futball Ligát (Canadian National Soccer League), de abban egy-két kivételtől eltekintve csak ontariói és quebeci, azaz jellemzeően torontói, hamiltoni és montreali csapatok szerepeltek. Horvát, szerb, olasz, ír és persze magyar bevándorlók alkották az erősen etnikai hátterű klubokat. Így volt Toronto, Hamilton és Montreal Hungaria is, utóbbi 1958-ban bajnoki címet is nyert. A Toronto Hungaria és a North York egyesüléséből születő Astros Vasas is jó nevű csapatnak számított, a kispadján pedig olyan nagyság is megfordult, mint a PMFC, a Debrecent vagy éppen a Vasast is irányító, Kiss László.

Kiss László évekkel később, amint egy maldív másodosztályú meccset néz Malén Forrás: Lantos Gábor

A majd' tízmillió négyzetkilométeres országban azonban az óriási távolságok, és a már említett befektetői érdektelenség reménytelen vállalkozássá tette egy, Halifaxtől Vancouverig valóban az egész országot lefedő hivatásos bajnokság létrehozását.

Az 1994-es amerikai foci-vb ezen annyit változtatott, hogy az USA-ban a soccer újdonsült népszerűségének hullámán elindult a mai napig virágzó, és egyre bővülő MLS (Major League Soccer),

ahova három kanadai csapat, a Toronto FC, a CF Montreal és a Vancouver Whitecaps is meghívást kapott.

Pontosabban az említett három kanadai város, amelyekről a liga befektetői úgy ítélték meg, hogy el tudnak tartani egy profi focicsapatot az NHL-, az NBA- és az MLB-csapat (Torontóban mindhárom van) mellett.

A kanadai szövetség így nem nagyon piszkálta az országos bajnokságot, ugyanakkor a válogatottakra fokozottabb figyelmet kezdett fordítani. 1986-ban életre hívták a női válogatottat, amelyik, ha nem is olyan sikeres és népszerű, mint a szomszédos amerikai csapat, azért 1995 óta csak ott vannak minden vébén, és háromszor már a csoportkört is túlélték.

A CNSL tehát nem volt igazi sikersztori, többszöri megszűnt, majd újjá alakult, végül 2013-ban egy átvilágítás korrupciós ügyeket tárt fel, és az országos szövetség elengedte a magát országosnak mondó liga kezét. Helyette inkább életre hívtak egy új profi ligát (Canadian Premier League), ami már valóban lefedi az országot, és a következő idénytől már mindkét óceán partján lesz csapat, azaz Halifaxben és Vancouverben is.

Bob Young ünnepli a hamiltoni Forge FC sikerét:

A liga főtámogatójának, Bob Youngnak a kapcsolataival pedig megoldódott a médiafelület (a OneSoccer oldal jóvoltából) gondja, és a WestJet légitársaság bevonása révén a költségkímélő utazások is biztosítva vannak.

Young legkésőbb 2026-ra egy 14-16 csapatos profi ligát szeretne látni, amelyik már európai mintára kieséses-feljutásos rendszerben működve lenne a kanadai foci motorja.

Van miből válogatni

Kanadában ma még minden kisfiú Wayne Gretzky, Mario Lemieux és Sidney Crosby akar lenni. Ennek ellenére míg regisztrált hokisból nagyjából 608 ezret tartanak nyilván, addig focistából jóval többet, 865 ezret, amiben nyilván közrejátszik az Európából, Afrikából, Ázsiából érkező bevándorlók nagy száma, akik értelemszerűen nem a hokival esnek szerelembe. Az országban ma már rengeteg nevelőklub van, ahogy akadémiák is vannak már. De a kanadai játékosok kinevelésében komoly szerepet játszanak az MLS-klubok akadémiái is, ahol egyelőre sokkal jobb körülmények között készülhetnek a fiatalok a profi pályafutásukra. Ilyen például a Toronto FC akadémiája, ahonnan olyan, ma már meghatározó játékosok karrierje indult, mint Alphonso Davies, Sam Adekugbe, Jonathan Osorio, Liam Fraser vagy Doneil Henry. Innen került ki az az Ashtone Morgan is, aki 2011-ben első akadémistaként került be a válogatottba.

Persze ne feledkezzünk meg a kiterjedt megfigyelői (scout) hálózattal bíró európai klubokról sem, amelyeknek csápjai már jó ideje elérnek az USA-ba és Kanadába is.

Így a legjobbak már 18-19 évesen európai klubokhoz kerülnek, ahogy Scott Kennedy (kisebb osztrák csapatok után most a német Jahn Regensburgban focizik), Stephen Eustaquio (Torreense), Liam Miller (Liverpoolhoz), Ike Ugbo (Chelsea), Jonathan David (Gent) vagy éppen Marcelo Flores (Arsenal).

Alphonso Davies (balra) az első kanadai BL-győztes lett Forrás: AFP/Miguel A. Lopes

A a legnagyobb kanadai sztár, Alphonso Davies is ebbe a sorba illik, aki 18 éves kora óta a Bayern München játékosa, és az elmúlt két szezonban alapember lett a világ egyik legerősebb csapatában.

Profizmus a kispadon és az íróasztal mögött

Amikor ez nyilvánvaló lett, azaz, hogy vannak olyan játékosok, akikkel nem csak a 0-0-t lehet őrizni, már csak egy jó kapitány kellett a válogatott élére. A 2010-es vb selejtezőjén bemutatott rettenet (a harmadik fordulóban a négycsapatos csoport utolsó helyén végzett a csapat győzelem nélkül, mínusz 7-es gólkülönbséggel) után kirúgták Dale Mitchellt, aki miatt több játékos is lemondta a válogatottságot, és helyére másodszor is a trinidadi Stephen Hartot ültették, aki megváltoztatta a csapat játékát és arculatát.

Kanada elkezdett labda birtoklásra épülő, gólra törő focit játszani.

Voltak persze rossz meccseik, mint egy hondurasi vb-selejtezős égés (1-8), de túltették ezen magukat, mondván, benne van ez is pakliban.

A játékosokkal együtt közben fejlődött a szövetség is, amelyik Victor Montaglini 2012 és 2016 közötti elnöksége idején lépett a profizmus útjára, felismerve, hogy a legjobbak csak akkor fognak hazamenni edzőtáborba, ha biztosítva van számukra az utazás, a szállás, a biztosítás és minden, amihez a klubjukban hozzászoktak.

Victor Montaglini (jobbra) pózol Gianni Infantino FIFA-elnök társaságában:

Azaz láthatóan vannak olyan tehetséges fiatalok, akikben látják a potenciált akár a világ legjobb csapatai is, és, akikből aztán ki is tudják azt hozni.

A kanadai válogatott kezdettől fogva soknemzetiségű csapat volt, azonban az elmúlt évtizedben különösen sok energiát fordítottak arra, hogy magukhoz édesgessék azokat a játékosokat, akik kettős állampolgárságuknak köszönhetően más válogatottban is szerepet kaphattak volna.

– szólt az ajánlat. Amire igent mondott portugál, skót, jamaicai vagy éppen nigériai származású focista is, akik ma a vb-re készülő csapat gerincét alkotják.

A Stephen Hart által lefektetett alapokra építettek az utódai is, legyen az kanadai, portugál, spanyol, kolumbiai, vagy éppen angol szakember, mint John Herdman, aki már 2018-as kinevezésekor azzal kezdte, hogy ki fogja vezetni a csapatot Katarba. Egységbe kovácsolta az olykor széthúzó játékosokat, mindenkinek megtalálta a helyét a pályán, és tudja, hogy kire számíthat, ha szorul a hurok.

A selejtezők legnagyobb diadala az USA január 27-i legyőzése:

A csapat a külső nyomással mit sem foglalkozva, csak a maga által felállított elvárásoknak megfelelve vágott neki a vb-selejtezőknek. Az úton jól halad, hiszen 13 meccs megvívása után még veretlen (23-5 a gólkülönbsége), és akár már a következő fordulóban kijuthat a katari vb-re.

Jelen állás szerint az még korántsem az út vége lesz.