A vébéselejtező, amit annak ellenére játszottak le, hogy az egyik csapat ott sem volt
A most következő történet részleteit akkor találtam meg, amikor egy másik cikkemhez anyagot gyűjtöttem és az 1973-as Népsportokat lapozgattam az Arcanum Digitális Tudománytárban. Csak az tűnt fel, hogy 1973 késő őszén az akkor pártirányítás alatt működő sportnapilap micsoda össztüzet zúdított a FIFA-ra és a chilei szövetségre. Elmélyedve a történetben a szemem előtt bontakozott ki a futballvilág egyik tragikus és abszurd eseménysora, az 1974-es labdarúgó-világbajnokságra zajló interkontinentális pótselejtező, a Chile-Szovjetunió meccs története.
Ha egy olyan magyar társaság tagjai, akik már nyomon követték az 1974-es focivébé selejtezőit, manapság ezekről beszélgetnek, akkor először szomorúan
„azt a bizonyos" Edström-fejest hozzák szóba,
amellyel a svédek 3-3-at játszottak ellenünk a Népstadionban, megfosztva ezzel a magyar válogatottat a vb-részvételtől.
Majd az Anglia-Lengyelország selejtezőn bemutatott Jan Tomaszewski parádékat idézik, ugyanis azt a találkozót a kor szokásával ellentétben közvetítette a Magyar Televízió. Chile kijutásáról szinte biztosan nem esik szó, pedig a labdarúgás történetének egyik legfurcsább párharca után kvalifikálta magát a dél-amerikai csapat. Chile a kontinens selejtezői során a 3. csoportba került, ahol Venezuela visszalépése miatt csak Peruval kellett két mérkőzést vívnia. Mindkét találkozón 2-0-s hazai győzelem született, így egy harmadik meccsen, semleges helyszínen, Uruguayban aratott 2-1-es győzelemmel harcolta ki a továbbjutást Chile. Pontosabban azt, hogy megmérkőzhessen a vb-szereplésért.
Interkontinentális selejtezőn, az európai 9. csoportban a Franciaországot és Írországot megelőző Szovjetunió ellen.
Ez az a bizonyos párharc egy európai és egy dél-amerikai csapat között, amely során négy évvel később a magyar válogatott Bolíviával találkozott és jutott ki Baróti Lajos csapata az 1978-as világbajnokságra. De most térjünk vissza az 1974-es, NSZK-ban rendezett világbajnokság selejtezőjéhez.
A szovjet válogatott 1958-tól 1972-ig egyetlen világbajnokságról és Európa-bajnokságról sem hiányzott. Egy évvel az 1973-as pótselejtező előtt, az 1972-es Eb-n ezüstérmes volt. Nem kérdés, hogy helye lett volna az 1974-es világbajnokság 16-os mezőnyében. És ennek az interkontinentális selejtezőnek egyértelmű esélyese volt annak ellenére, hogy akkor éppen generációváltás zajlott a szovjeteknél. A korábban sikeres focisták kiöregedtek és az Oleg Blohin-féle, Dinamo Kijevre épülő új nagy csapat még csak formálódott.
A Chile elleni pótselejtező első mérkőzésére Moszkvában került sor, 1973. szeptember 26-án, a visszavágót pedig november 21-ére írták ki, Santiagóba a Nemzeti Stadionba. Ám az első mérkőzés előtt történt valami Chilében.
1973. szeptember 11-én Augusto Pinochet tábornok katonai puccsal megbuktatta a Salvador Allende vezette szovjetbarát kormányt.
Allende kis különbséggel megválasztott elnök volt, aki három éves regnálása alatt szovjet támogatással, kubai típusú szocializmust kezdett létrehozni Chilében. Bár kezdetben úgy tűnt, hogy ezek a törekvések sikerre vezetnek - itt különösen az volt a fontos Allende számára, hogy megszüntesse Chile amerikafüggőségét -, a folyamatos életszínvonal romlás az akkori ellenzék megerősödését jelentette.
Az ilyenkor szokásos módszerekkel: államosítással, földek elvételével, aminek egyik következménye a külföldi tőke elmenekülése volt, a másik pedig az egyre romló életszínvonal. Az amerikaiak által támogatott Pinochet átvette a hatalmat és Allende már a zavargások kezdetekor életét vesztette. Majd ahogy az ilyenkor szokásos, megkezdődött a régi rend híveinek különböző módon való likvidálása.
A Nemzeti Stadionból fogolytábort csináltak, kínzások-kivégzések helyszíne lett az ország elsőszámú sportlétesítménye.
Ilyen országból utazott el a chilei válogatott a párharc első találkozójára, Moszkvába. Nagyon hasonlított ez az 1956-ban Magyarországról a melbourne-i olimpiára utazók helyzetéhez, de itt még az is nehezítette a dél-amerikaiak életét, hogy nekik abba az országba kellett menniük, amelynek támogatását lerázta magáról hazájuk új vezetése.
1973. szeptember 26-án hideg, már-már télies időben vívta a meccset a két csapat a szovjet fővárosban, hivatalosan 48.891 néző előtt. Bár más források szerint 60 ezer szurkoló volt a Lenin Stadionban. Ez utóbbi szám is messze lenne a telt háztól, és ennek az az oka, hogy a szovjet propaganda nagyon ellenséges hangulatot szított a vendégcsapattal szemben. A televízió nem volt hajlandó közvetíteni a sorsdöntő ütközetet, és a másnapi újságok is (szokásukkal ellentétben) nagyon szűkszavúan, korántsem a rangjának megfelelő módon foglalkoztak azzal. A Népsport a 8. azaz akkor az utolsó oldalán nagyon rövid cikkben foglalkozott a mérkőzéssel, az újságban mindössze egymondatos értékelés jelent meg. E szerint
a szovjet csatársor a korábbi mérkőzésekhez hasonlóan ezúttal is körülményesen játszott."
A hazai csapat ugyanis hiába töltötte szinte az egész meccset a vendégkapu előtt, a találkozón nem született gól. A Népszabadságban 5 sorban foglalkoztak a meccsel, miközben az NDK-Románia selejtezőnek külön cikket szenteltek és Lipcsébe Pintér István személyében külön tudósítót is küldtek. Furcsa helyzetben voltak tehát a lapkészítők, mert ha nem Chile lett volna a szovjetek ellenfele, akkor egészen biztosan nagy terjedelemben került volna be a lapokba a meccs, s egészen biztosan különtudósítók mentek volna a szovjet fővárosba.
Azt nem lehetett mondani, hogy ezzel a 0-0-s döntetlennel Chile lett a párharc esélyese, de tény, hogy legszebb álmait túlszárnyalva nem került hátrányba a hazai visszavágó előtt.
A meccsel alig foglalkozó szovjet (és a vele szolidáris szocialista) sajtó az első mérkőzés után folyamatosan azt harsogta, hogy a szovjet válogatott ne lépjen pályára egy olyan stadionban, ahol az ismert események történtek, ahol a pályán gyakorlatilag koncentrációs tábort alakítottak ki, ahol embereket végeztek ki.
A szovjet válogatott játékosok szájába adtak olyan mondatokat, hogy ők kérik, hogy ne kelljen Chilébe utazniuk.
A bravúros döntetlent elérő chilei csapattal senki nem foglalkozott. Pedig minden éremnek két oldala van, a túloldalon is sportoló fiatalemberek voltak, akiknek életük egyik legszörnyűbb élménye volt az a moszkvai csata.
A katonai junta úgy engedte ki a csapatot, hogy megtiltotta a játékosoknak, hogy bármilyen orgánumnak nyilatkozzanak,
az általuk ellenségnek kikiáltott Szovjetunióban. A családtagjaikat pedig gyakorlatilag túszként tartották fogva, hogy biztosítsák az együttműködésüket. A moszkvai repülőtéren senki nem várta a küldöttséget, ráadásul két játékost mondvacsinált okok miatt (ilyenek kreálása nem esett nehezére a szovjet hatóságoknak) hosszú ideig nem engedtek be az országba. Ezekről a dolgokról akkoriban senki nem beszélt.
30 évvel a mérkőzés után (már jócskán túl a Szovjetunió széthullásán) az ország vezető sportnapilapja, a Szovjetszkij Szport megkereste a chilei válogatott akkori csapatkapitányát, Francisco Valdezt, aki végre elmesélhette mit éltek át csapattársaival azokban a hetekben: „Nagyon aggódtunk az otthon maradt szeretteink miatt. Szeptember 17-én Buenos Airesbe repültünk, majd onnan Mexikóba. Ott játszottunk egy barátságos mérkőzést, majd Svájcba mentünk, és ott is volt egy találkozónk.
Szeptember 24-én érkeztünk Moszkvába, akkor már nagyon régen nem kaptunk hírt az otthoniakról. Ráadásul a moszkvai fogadtatástól is tartottunk, hiszen házigazdáink a korábbi kormányunkat támogatták."
Jól jellemzi a chilei küldöttség hangulatát, amit a kispadon ülő chilei orvos, Élias Jacob az egyébként heves vérmérsékletű szövetségi kapitányról, Luis Alamosról mondott „Soha nem láttam őt ilyen visszafogottnak. Elmondta a taktikai tanácsokat, majd az egész meccs során riadtan hallgatott. A játékosok minden utasítását betartották."
Ugyanebben a 2003-as cikkben Jevgenyij Lovcsev, a szovjet válogatott védője a párharcot megelőző eseményekről mesélt nagyon érdekes dolgokat:
Tudtuk, hogy a szovjet vezetés Allende mellett állt és nagyon kellemetlenül érintette őket Pinochet hatalomátvétele. Fennhangon hirdették a vezetők, hogy embertelen rendszer vette kezdetét Chilében. Ez természetesen igaz volt, de gazdaságilag az ország fejlődését szolgálta a hatalomváltás.
Azt is tudtuk, hogy a chilei játékosok a meccs előtt Európában voltak, és nekünk azt mondták, hogy nem akarnak visszatérni a hazájukba. Ezen előzmények szinte teljesen elhomályosították magát a mérkőzést. Próbáltunk legjobb tudásunk szerint készülni a találkozóra, de nem volt könnyű. Akkor nem tudtuk, csak évtizedekkel később derült ki, hogy a két szövetség vezetői tárgyaltak a FIFA-val, hogy mindkét találkozót semleges helyszínen rendezzék meg. Nem tudni, hogy ez miért nem valósult meg."
Lovcsev utolsó mondatai nagyon fontosak, mert kiderül belőlük, hogy a szovjet szövetség nem a 0-0 után vetette fel a semleges helyszínen való mérkőzések lehetőségét.
Pinochetre a legenyhébb jelzők, amit ráragasztottak a világban, a diktátor és a hóhér volt. Tény, hogy a katonai puccs utáni vérengzés a legszörnyűbb szovjet időket ismertette meg a dél-amerikai ország lakosságával. Ám a sors fura fintora, hogy a szovjet licensz alapján teljesen nyomorba süllyesztett országot gazdaságilag úgy talpra állította, hogy 20 évvel később, a Szovjetunió széthullása után az utóbbiban követendő példaként emlegették az ő reformjait.
Ám 1973 őszén a szovjet propaganda gépezet számára Pinochet volt az elsőszámú ellenségek egyike, ezért a FIFA illetékeseinek az első mérkőzés előtt kellett volna gondolkozniuk, és nem engedni, hogy Moszkvában rendezzenek meccset.
Mert ezután már kényszerpályára kerültek a nemzetközi szövetség vezetői.
Akik azzal a látszatintézkedéssel próbálták menteni a menthetetlent, hogy bizottságot menesztettek a santiagói stadionba. Ennek a svájciakból és brazilokból álló testületnek a tagjai állítólag nem csak a szállodájuk étterméig-bárjáig jutottak el, hanem a helyszínre is. Ott mindent rendben találtak. Nyilván lemérték a pálya méreteit, a kapukat, megvizsgálták a fű minőségét, esetleg rápillantottak a nézőtérre. Megállapították, hogy itt le lehet játszani a találkozót az eredetileg kitűzött november 21-i időpontban. A szovjet Izvesztyija című újság ezt írta a stadion szemléről:
A junta, miután sietve lesúrolta a vért a lelátókról és sebtében újabb koncentrációs táborokba hurcolta a politikai foglyokat, most azzal a javaslattal állt elő, hogy a kivégzések és kínzások színhelyén futballozzanak."
A Szovjetunió viszont ragaszkodott egy másik ország stadionjához, de a már idézett 2003-as újságcikkben erről (is) érdekes dolgokat mondott Lovcsev: „Ennyi idő elteltével úgy gondolom, ha nyerünk Moszkvában 3-0-ra, akkor ki kellett volna utaznunk a visszavágóra. Mivel döntetlen lett a hazai találkozó, így előfordulhatott, hogy kiesünk, és ezt a blamát ebben a politikai helyzetben nem engedhette meg magának a szovjet vezetés."
Vagyis a szovjet döntéshozók nem a játékosokat féltették, hanem a szégyentől rettegtek, hogy egy ilyen ellenséges politikai beállítottságú országban elbukhatnak sportolóik.
Egyre inkább közeledett a visszavágó dátuma, azaz 1973. november 21.
Az események felgyorsultak, miközben a szocialista sportsajtó ma elképzelhetetlen össztűz alá vette a Nemzetközi Labdarúgó Szövetséget. 1973. november 12-én ült össze a FIFA illetékes bizottsága, amelyen
a szervezet első elnökhelyettese, a szovjet Valentyin Granatkin megerősítette, hogy országa válogatottja nem hajlandó Chile területén meccset játszani.
A nemzetközi szövetség pedig hivatalosan bejelentette, hogy ezzel a vb szabályzatának 22. paragrafusának értelmében elvesztette jogát az világeseményen való szereplésre. Egyúttal 1700 dollár büntetést szabott ki a mérkőzést bojkottáló szovjet válogatottra.
Artemio Franchi, az UEFA elnöke kiállt a szovjet csapat mellett, és a következőket mondta a döntésről:
Az UEFA közbenjár a nemzetközi szövetségnél, az ügy méltányos és sportszerű megoldása érdekében, hogy ez semmiképpen se végződjön a Szovjetunió játék nélküli kizárásával."
Ám hiába próbált segíteni az európai szövetség, a világszövetség hajthatatlan maradt. Sőt, a határozatát egy olyan döntéssel tetézte, amellyel egy komolyabb óvoda nagycsoportjában sem nevettetik ki magukat a gyerekek.
Ugyanis Ausztriából Chilébe utaztatta Erich Linemayr játékvezetőt és segítőit, akik november 21-én 15 ezer néző előtt a terror-stadionban kivezették a mezbe öltözött chilei válogatott tagjait.
Jelt adtak a középkezdésre, a hazaiak pedig komótosan elgurigázták a labdát az egyik kapuig (remélhetően vigyáztak, hogy ne legyen senki lesen ezen „támadás" során) majd Francisco Valdez belőtte a „mindent eldöntő gólt" - ha egyáltalán ebben az abszurd helyzetben lehet szabályokról beszélni).
Mivel ezt követően nem volt, aki elvégezze a középkezdést, Linemayr sporttárs lefújta a „küzdelmet".
Aztán volt még egy csavar a történetben. Ugyanis azok után, hogy vége lett az ellenfél nélküli vb-selejtezőnek,
elkezdődött a Chile-Santos barátságos mérkőzés,
ugyanott, ahol néhány perccel korábban a chilei csapat kijutott az 1974-es vb-re. A Népsport erről a meccsről azt írta, hogy a fasiszta chilei junta nem véletlenül hívta oda a Pelé nélkül felálló Santost, hiszen arról, hogy a Nacional Stadionban meg lehet rendezni a Chile-Szovjetunió meccset, a FIFA egyik brazil illetékese döntött. A Santos pedig – jó pénzért – vállalta a fellépést, azt bizonyítva, hogy abban a stadionban is lehet meccset játszani, amelyben korábban embereket öltek meg.
A döntésről és a bohózatról a szovjet távirati irodának, a TASZSZ-nak meglepő véleménye volt: „Azzal, hogy a FIFA megtagadta a mérkőzés színhelyének áthelyezését és kizárta a szovjet csapatot a világbajnokságért folytatott küzdelemből, ki akarja provokálni, hogy a szocialista országoknak döntőbe jutott csapatai bejelentsék: bojkottálják a világbajnokságot.
Akkor viszont út nyílna, hogy a selejtező mérkőzéseken balsikeresen szerepelt, és a lengyelek mögött a második helyen végzett angol válogatott induljon a világbajnokságon."
Összeesküvés-elmélet? Minden bizonnyal annak tűnik. Ám ha mindehhez hozzátesszük, hogy akkor a FIFA-nak Sir Stanley Rous személyében angol elnöke volt, még lehet is igazság ebben a körmönfont megfogalmazásban. Természetesen a TASZSZ által felvetett verzió nem valósult meg. Pedig a 16-os mezőnyben az Európát képviselő kilenc válogatottból három is a Szovjetunió megszállása alatt álló hat országból került ki (Bulgária, Lengyelország, NDK), továbbá ott volt a fél-szocialista Jugoszlávia is.
Az 1984-es olimpiától eltérően a három említett ország mégis részt vett az eseményen. Sőt, az Angliát kiütő Lengyelország bronzérmes lett, és az NDK is bejutott a legjobb nyolc közé. Chile döntetlent játszott Ausztráliával és az NDK-val, és csak 1-0-ra kapott ki a későbbi világbajnok NSZK-tól. Csoportjában a harmadik helyen végezve nem jutott a legjobb nyolc közé.
Forrás
origo.hu
Orbán Viktor a Liu fivérek országváltásáról is beszélt a kínai elnökkel
origo.hu
Poloska Péter a Mónika show-ban! - itt vannak a legújabb Magyar Péter-mémek
borsonline.hu
„Ő az egyik legnagyobb tehetség a világon” – Máris itt az új Szoboszlai, a City szerződtette
hirtv.hu
Dermesztő hír érkezett Ukrajnából
metropol.hu
Ez nagyot szólna, Dárdait és Lőwöt ugyanaz a magyar csapat hívja
hirtv.hu
Konteósra vette a figurát Magyar Péter Miskolcon
origo.hu
Videón, ahogy hívő embereket mocskol Magyar Péter pusztán azért, mert templomban voltak
origo.hu
Felismerhetetlen a magyar tévézők egykori kedvence, MacGyver - így néz ki manapság
origo.hu
Botrány az Eurovízión: kizárták a holland énekest
origo.hu
Dárdai Pál megerősítette, hogy kirúgják a Herthától: így vigasztalódik a magyar edző
origo.hu
