Seedorf: A rasszizmus a focisták körében is létezik

A győzelemből sosem elég, vallja Clarence Seedorf, a Milan középpályása, aki az Ajaxszal, a Real Madriddal és az olasz klubbal összesen négyszer nyerte meg a Bajnokok Ligáját. Seedorf úgy érzi, lejárt az ideje a holland válogatottban, de cáfolja azt a pletykát, hogy korábban konfliktus lett volna a nemzeti csapatban a fehér és a színes bőrű játékosok között, ugyanakkor az olasz bajnokságban gyakran találkozik rasszista megjegyzésekkel.

- Négyszeres BL-győztesként mi motiválja még a sorozatban?
- Régebben az volt a nagy célom, hogy háromszor hódítsam el a trófeát, mert az elsőszámú példaképem, Frank Rijkaard kétszer nyerte meg a Bajnokok Ligáját, és felül akartam őt múlni. Aztán amikor háromszoros győztes voltam, azt gondoltam: ide nekem a negyediket is. Egy ideig élvezi az ember a diadalt, de amint elkezdődik egy új idény, rögtön arra gondol, hogy megint a csúcson akar végezni. A győzelemből sosem elég.

- Rengeteg kiváló edzővel dolgozott együtt, és a hírek szerint Fabio Capellóval nem volt felhőtlen a viszonya.
- Capello mindig is szívesen dolgozott erős személyiségű futballistákkal, akiket úgy próbált motiválni, hogy kereste velük a konfliktust. A Real Madridnál nem csak én voltam ilyen, hanem például Predrag Mijatovic is. Emlékszem, egy alkalommal a szünetben 1-0-s vesztésre álltunk az Atlético Madrid ellen, ráadásul emberhátrányban is voltunk. Bementünk az öltözőbe, és elkezdtünk beszélgetni a meccsről, amikor Capello is bejött, és megkérdezte, hogy miről társalgunk. De a választ meg sem várta, rögtön elkezdett velünk ordítani - mire én visszakiabáltan. Feszült pillanat volt, de Capello húzása bejött, mert a második félidőben fordítottunk, és végül 4-1-re nyertünk. Aztán a meccs után, amikor a parkolóban be akartam szállni az autómba, odajött hozzám, és kezet fogott.

- Ezek szerint szívesen emlékszik rá?
- Természetesen. Tizenkilenc éves voltam, amikor a Real Madridhoz vitt, az ő kifejezett kérésére igazoltak le, és ez nagyon fontos volt a számomra. Capello mindig kemény, ugyanakkor világosan megmondja, hogy mit követel, és törődik a játékosaival. Ő volt a karrierem egyik legfontosabb edzője.

- Biztos megvan a véleménye a John Terry-ügyről is.
- Ebben az esetben Capello minden tőle telhetőt megtett, és szerintem helyesen döntött, hogy elvette a csapatkapitányi karszalagot Terrytől. Úgy vélem, hogy az ilyen dolgokat nem szabad büntetlenül hagyni - szerintem az is nagy hiba volt, hogy Thierry Henryt nem büntették meg az írek elleni kezezése miatt. A futballisták példaképek, így megvan a felelősségük a nyilvánossággal szemben. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy Terry remek csapatkapitány volt mind a válogatottban, mind a Chelsea-ben, és a jövőben is az lesz. Mindenki követhet el hibát.

- Capello mellett még melyik edzőt emelné ki karrierjéből?
- Sven-Göran Eriksson olyan volt számomra, mint az édesapám. Ő volt az, aki segített megérteni, hogy mire van szükségem ahhoz, hogy megálljam a helyem Hollandián kívül is. Nem csak a labdarúgásra gondolok: a kultúrára, a mentalitásra, és ha ezt nem érted meg, akkor frusztrált leszel. Több problémám is volt, amikor Olaszországba kerültem. Egy olyan országban nőttem fel, ahol az emberek nem félnek elmondani a véleményüket. Olaszországban ezzel szemben a mentalitás dióhéjban annyi: "Maradj csöndben és fuss tovább". Ha valami nem stimmel, ne beszélj róla, hanem dolgozz még keményebben. Hollandiában viszont mindenki azt gondolja: "Üljünk le, és beszéljük meg, amíg meg nem értjük a problémát". Eriksson azt mondta, ez olyan, mint a házépítés. Az emberek jobban kötődnek a kőműveshez, aki dolgozott az épületen, mint a mérnökhöz, aki megtervezte. Olaszországban minden a kemény munkáról szól. Én szeretek stratégiában gondolkozni, ha futballról van szó, de akik nem értik ilyen mélységben a sportágat, azok ezt nem tudják értékelni. Sven megtanított arra, hogyan ötvözzem ezt a két szemléletet.

Fantasztikus sarkazós gól Seedorftól a Manchester ellen:

- Akkor biztosan mélyen érinti az olasz futballban jelentkező rasszizmus.
- Erről személyes tapasztalatom is van. Az előző szezonban a Catania egyik játékosa a mérkőzés alatt végig rasszista megjegyzésekkel bombázott. A meccs közben azt gondoltam, hogy a lefújás után hivatalos közleményt fogok kiadni, nem azért, hogy botrányt okozzak, hanem hogy rámutassak: a probléma létezik a focisták körében is. Amikor vége lett a találkozónak, a szóban forgó labdarúgó felesége és gyerekei odajöttek hozzám autogramért és közös fényképekért, és a játékoson látszott, hogy nagyon szégyelli magát. Azt gondoltam, hogy ez elég lecke volt a számára, odamentem hozzá, és kezet nyújtottam neki. Hihetetlen pillanat volt!

- Anno még az 1996-os Európa-bajnokság alatt olyan pletykákat lehetett hallani, hogy a holland válogatottban a színes és a fehér bőrű játékosok nem kedvelték egymást.
- Erről szó sem volt, csak a média találta ki. Szinte az egész torna alatt Dennis Bergkamppal és Edwin van der Sarral voltam egy szobában, pedig egyikük sem fekete. Az igazság az, hogy a probléma teljesen más jellegű volt, de erről nem szeretnék beszélni, és azt hiszem, már nem is érdemes, hiszen 14 évvel ezelőtt történt. Az ilyen belső konfliktusoknál az embernek meg kell tanulnia megbocsátania, hogy ismét együtt dolgozhasson ugyanazokkal az emberekkel. Persze ezt könnyű mondani, de nem könnyű megtenni.

- Akkor a válogatottság már nem téma az ön számára?
- Sohasem mondtam le a nemzeti csapatban való szereplést, de úgy érzem, hogy az én időm már lejárt. Még mindig játszom a Milanban, de nem kapok meghívót. A döntés nem rajtam múlik, így nincs miről beszélnem.

Forrás: www.guardian.co.uk

www.global-soccer.eu