Lett focista az európai, szaúdi a világrekorder

Pár évtizeddel ezelőtt még kuriózumnak számított, ha egy futballista 100. alkalommal szerepelt hazája válogatottjában, Magyarországon is csak egyetlen labdarúgónak sikerült átlépni ezt a határt. Később aztán jócskán megugrott a válogatottságok száma, de a ranglista élmezőnyét vizsgálva feltűnő, hogy bizonyos nemzetek futballistáinak mintha könnyebb volna magasabbra jutni.

Az elmúlt napok világbajnoki selejtező-dömpingje mellett kissé elsikkadt az a tény, hogy a múlt hét végén Honduras-Lettország barátságos mérkőzést is rendeztek. Pedig a találkozó, amelyet a helyszínen mintegy 30 ezren tekintettek meg, sporttörténelmi eseményt hozott: az európai együttes csapatkapitánya, Vitalijs Astafjevs 158. alkalommal lépett pályára hazája válogatottjában. Ezzel a nemzetközi örökranglistán feljött a kilencedik helyre, de ami még érdekesebb, immár ő az európai rekorder, ráadásul a jelek szerint esze ágában sincsen visszavonulni.

"Addig folytatom, amíg csak a válogatottnak szüksége van rám, a számok nem érdekelnek. Persze a rekorddöntésnek örülök, de nem ez volt a célom, csak annyi, hogy minél többször szerepelhessek a nemzeti tizenegyben" - nyilatkozta a 38 esztendős játékos, aki jelenleg otthon, a Ventspilsben szerepel, de karrierje során megfordult az Austria Wienben, a Bristol Roversben és a Rubin Kazanyban is.

A világ labdarúgásának egészen 1959-ig kellett várnia arra, hogy az első százszoros válogatottat ünnepelhesse. A történelmi játékos az angol Billy Wright volt, aki 1959. április 11-én, a skótok ellen szerepelt 100. alkalommal a címeres mezben, és 105-szörös válogatottként vonult vissza. A legutóbbi évtizedig meglehetősen kevesen érték el ezt a bűvös határt, a hatvanas években csak a magyar Bozsik Józsefnek és a norvég Thorbjörn Svenssennek sikerült, majd a következő évtizedben újabb négy játékos (a svéd Björn Nordqvist, az angol Bobby Moore és Bobby Charlton, valamint a német Franz Beckenbauer) csatlakozott hozzájuk. A nyolcvanas években is mindössze tízen ünnepelhették századik válogatottságukat (köztük olyan klasszisok, mint Peter Shilton, Dino Zoff, Bölöni László, Kenny Dalglish, Morten Olsen és Oleg Blohin), napjainkban azonban már közel 150-en mondhatják el magukról, hogy legalább ennyiszer szerepeltek hazájuk nemzeti csapatában.

A nemzetközi örökrangsor első tíz helyezettje

181	Mohamed al-Deajea	Szaúd-Arábia	1990-2006
178	Claudio Suárez	Mexikó	1992-2006
169	Hosszam Hasszán	Egyiptom	1985-2006
165	Iván Hurtado	Ecuador	1992-2009
164	Cobi Jones	Egyesült Államok	1992-2004
164	Adnan al-Taljani	Egyesült Arab Emírségek	1984-1997
163	Szami al-Dzsaber	Szaúd-Arábia	1992-2006
161	Ahmed Hasszán	Egyiptom	1996-2009
158	Vitalijs Astafjevs	Lettország	1992-2009
157	Martin Reim	Észtország	1992-2009

A válogatottsági szám után a játékos neve és nemzetisége olvasható, majd az első és utolsó válogatottságának évszáma. Dőlt betűkkel jelöltük azokat, akik még mindig tagjai hazájuk válogatottjának.

A ranglista élén csupa olyan labdarúgó szerepel, akik világszinten nem meghatározó válogatottakban játszanak. Az első tízben csak két európai akad, egy lett és egy észt, viszont van két szaúdi és két egyiptomi is, illetbve egy arab emírségekbeli futballista is a sorban.

Az arab országokat tehát öt játékos is képviseli, amire több magyarázat is lehet. Egyrészt kisebb a merítési lehetőség, szűkebb az elit, vagyis egy kifejezetten kiemelkedő képességű labdarúgó nagyon sokáig szerepelhet a válogatottban - mert azt azért nehéz lenne vitatni, hogy Al-Deajea, Suárez vagy Hoszam Hasszán klasszis játékos volt. Ők mindannyian kontinentális szinten is kiemelkedő alakjai voltak a sportágnak, akárcsak Jones vagy Al-Dzsaber, nem csoda, hogy ilyen sokáig válogatottak maradtak.

Mindez azonban csak az egyik összetevője annak, hogy miért éppen a Közel-Keleten, illetve Észak- és Közép-Amerikában könnyebb ilyen magas mérkőzésszámot elérni (a legalább 120-szoros válogatottak között szerepel még két szaúdi, két egyiptomi, egy kuvaiti, egy mexikói, két Costa Rica-i és két amerikai is). Ezekben a régiókban ugyanis a válogatottak sokkal több meccset játszanak, mint Európában. A Közel-Keleten több helyi tornát is rendeznek (pl. Öböl- és Arab-Kupa), arról nem is beszélve, hogy a kontinensviadalok, illetve a világbajnokságok selejtezői is több mérkőzésből állnak.

Vegyük például a ranglista élén álló Al-Deajea esetét: ő csak 1997-ben 14 vb-selejtezőt játszott, és összesen 23 alkalommal szerepelt a válogatottban. De Suárez is 1997-ben 22, 2001-ben pedig 20 mérkőzésen lépett pályára a mexikói csapatban, márpedig Európában szinte elképzelhetetlen, hogy egy ország egy évben ennyi meccset játsszon.

Az európaiak közül így aztán inkább a kisebb nemzetek adják a csúcstartókat, leszámítva természetesen néhány extraklasszist. Európából Astafjevs és Reim mögött a harmadik legtöbb válogatottsággal (150) Lothar Matthäus rendelkezik, a ranglista következő szereplője azonban ismét egy észt, Marko Kristal, holtversenyben az egykori remek svéd kapussal, Thomas Ravellivel.

A baltiaknál szintén előfordulnak regionális tornák (Astafjevs 17 mérkőzésen lépett pályára a Balti Kupában), és fokozottan igaz, hogy a szövetségi kapitányoknak kicsi a merítési lehetősége. A válogatottságtól júliusban elbúcsúzott Reim pedig újabb tényezőre hívta fel a figyelmet. "A tény, hogy karrierem során mindössze másfél évig játszottam külföldön, azt jelentette, hogy mindig meghívót kaptam a válogatottba, és így több mint 15 éven keresztül viselhettem a címeres mezt" - nyilatkozta visszavonulásakor.

www.global-soccer.eu