Gólok futószalagon

Puskás klubkarrierje több mint húsz esztendőt ölelt fel, és ez időszak alatt öt-öt magyar és spanyol bajnokságot, illetve négy-négy magyar és spanyol gólkirályi címet nyert. Pályafutása során 529 élvonalbeli mérkőzésen 515 találatot szerzett!

A kispestiek a spanyol Athletic elleni BEK-párviadal után Dél-Amerikába mentek túrázni, ezt a kiruccanást azonban a Magyar Labdarúgó-szövetség nem támogatta, a sportág honi irányítói kijelentették: a hazatérő labdarúgók büntetést kapnak majd, a legsúlyosabbat pedig éppen Puskásnak ígérték be, mivel ő volt a csapatkapitány. Pedig Öcsi a többiekkel együtt akkor már Bécsben tartozkodott, de miután a családja is megérkezett az osztrák fővárosba, úgy döntött: nem tér vissza Budapestre, mivel úgy vélte, hogy egy hosszú eltiltás a pályafutása végét jelentené.

A sors furcsa fintora, hogy végül új egyesületében, a Real Madridban is csak 1958 augusztusában lépett elször pályára - hiszen az MLSZ elérte, hogy a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) is egyéves eltiltással sújtotta a "disszidens" magyarokat.

A Realban az együttes dél-amerikai túráján mutatkozott be Buenos Airesben, a River Plate ellen. Azon a találkozón még nem talált be, pár nappal később a San Lorenzo ellen azonban már igen, és augusztus végén, a Cádiz CF által rendezett hagyományos Ramón de Carranza-kupán mesterhármas vágott a Wiener SC ellen. Természetesen a bajnokság első fordulójában is helyet kapott a kezdők között az UD Las Palmas elleni idegenbeli találkozón, majd a következő játéknapon, hazai bemutatkozása alkalmával mesterhármast lőtt a Sporting Gijónnak. Érdekesség egyébként, hogy az első két találatot tizenegyesből érte el, vagyis a jelek szerint a társak hamar befogadták, hiszen őt jelölték első számú ítéletvégrehajtónak.

A magyar támadó a 30 bajnokiból 24 alkalommal szerepelt a csapatban, és teljesítményére nem lehetett panasz, elvégre 21-szer volt eredményes, de a gárda argentin mestere, Luis Carniglia állítólag nem kedvelte őt, és Puskás ezért nem játszott többször - a dél-amerikai mester még a Stade Reims elleni BEK-döntőn is eltekintett a magyar szerepeltetésétől. A bajnokságban azonban a Real az ősi rivális FC Barcelona mögé szorult, Carnigliát pedig a BEK-győzelem ellenére menesztették.

A következő idény viszont nagy részben Puskásról szólt, és a szezonnak természetesen a legendás glasgow-i BEK-döntő jelentette a csúcspontját, de Pancho nem csak a nemzetközi porondon tett ki magáért. A Primera Divisiónban rögtön az első fordulóban két góllal nyitott a Real Betis ellen, és bár megint csak 24 összecsapáson lépett pályára a bajnokságban néhány kisebb sérülés miatt, góljainak száma elérte a 26-ot (ebből csak kettő volt tizenegyes!), aminél senki sem ért el többet a pontvadászatban, vagyis Puskás a magyar gólkirályi címek után Spanyolországban is elnyerte az egyik legrangosabb egyéni titulust.

A spanyol bajnoki aranyéremre azonban továbbra is várni kellett, mert a Barca ismét megelőzte a Realt, mégpedig jobb gólkülönbségének köszönhetően, mert a két együttes azonos pontszámmal végzett.

A Real Madrid az 1960-61-es idényben kétéves szünet után végre ismét megnyerte a bajnokságot, és Puskás természetesen elévülhetetlen érdemeket szerzett a diadalban, elvégre 28 találkozón pályára lépve (vagyis mindössze két mérkőzést kihagyva) pontosan 28 gólt ért el, és sorozatban másodszor hódította el a Pichichi-díjat, azaz a gólkirályi címet. A csúcsot az 1961. január 21-én játszott Elche CF elleni hazai találkozó jelentette, amikor egymaga ötször volt eredményes - a mérkőzést a madridiak 8-0-ra nyerték meg. Az 1961-es bajnoki diadallal pedig egy elképesztő sorozatot indított el a Real, hiszen a következő évtizedben mindössze egyszer engedte ki a kezéből a spanyol bajnoki aranyérmet.

Ennek megfelelően a következő idényben is a Santiago Bernabéu stadionba került a trófea, Puskás akkor húsz találatig jutott, ami "csak" a házi gólkirályi címhez volt elegendő, kárpótlásként azonban a madridiak a Spanyol Kupát (Copa del Rey) is megnyerték, aminek elhódításában a magyar támadó főszerepet játszott. A nyolcaddöntőben az Elchének például négyet vágott, a döntőben a Sevilla FC ellen 77. percben egyenlített, majd egy perccel a lefújás előtt a győztes gólt is bevágta a sevillaiak hálójába.

Az 1962-63-as pontvadászatban a klub megvédte bajnoki elsőségét, mégpedig elképesztően nagy, 12 pontos előnnyel. A magyar támadónak ez volt az egyetlen szezonja, amelynek során egyetlen bajnoki mérkőzést sem hagyott ki, mind a 30 összecsapást végigjátszotta (ne feledjük, akkor már 36 esztendős volt), és 26 találatával ismét gólkirályi címet szerzett, immár a harmadikat a Primera Divisiónban. Az idény legemlékezetesebb 90 perce kétségtelenül az FC Barcelona elleni idegenbeli összecsapás volt, ahol a Real 5-1-re nyert, Puskás pedig mesterhármast vágott a Camp Nouban. A spanyol védőknek már nagyon elegük lehetett a magyar csatárból, aki azonban a következő idényben sem lazsált: miközben a madridiak sorozatban negyedik bajnoki címüket szerezték, Pancho megint gólkirály lett, és teljesítményének értékéből semmit sem von le az a tény, hogy ehhez akkor "mindössze" 21 találat is elegendőnek bizonyult.

Ezzel együtt a csapat szakvezetője, Miguel Munoz egyre több fiatal játékost épített be a gárdába, a régi nagy öregek közül Gento, Puskás és Santamaría maradt hírmondónak (Di Stéfano időközben elhagyta a gárdát és az RCD Espanyolhoz írt alá), de a magyar csatár is egyre kevesebb lehetőséget kapott. A természetesen újabb bajnoki címet nyert együttesben 18 összecsapáson lépett pályára, ám még mindig jó volt 11 találatra, amelyből hatot az első három, négyet pedig az utolsó négy fordulóban ért el. Azonban érezni lehetett: az immár majd negyvenéves veteránnak szép lassan át kell adnia a helyét a fiatalabb generációnak, és ez végül az 1965-66-os pontvadászatban történt meg, amelyben a Real "csak" második lett (cserébe viszont ismét elhódította a BEK-trófeát), és Puskás a Primera División küzdelmeiben nyolc alkalommal lépett pályára, és négy gólt ért el.

Utolsó bajnoki mérkőzését a királyi gárdában 1965. november 21-én (közel 22 évvel azután, hogy bemutatkozott a KAC-ban) játszotta a Sevilla FC ellen, és jellemző, hogy azon a találkozón is eredményes volt. De nem ez volt az utolsó tétmeccse, hiszen a szezon végén, 1966 májusában még pályára küldték a Real Betis elleni kupanegyeddöntőben. Hivatalos búcsúztatására majd három évvel később, 1969. május 26-án került sor egy Rapid Wien elleni gálamérkőzésen, ahol 80 ezer madridi szurkoló ünnepelte a klub történetének egyik legjobb játékosát.

Szemelvények Bán Tibor és Harmos Zoltán Puskás Ferenc című, az Aréna Kiadó Minden Idők Legjobb Futballistái sorozatában 2005-ben megjelent könyvéből.