Karmester kerestetik

A nemrégiben kinevezett szövetségi kapitány, Bozsik Péter egyelőre titkolja, kikre számít majd a válogatottban, eddig mindössze Sándor Tamás nevét említette meg, merthogy a nemzeti csapatnak égető szüksége lenne egy vérbeli irányítóra. A válogatottságot több mint két éve lemondó debreceni azonban Matthäus után őt is kikosarazta, így felvetődik a kérdés, kik lennének alkalmasak a csapat mozgatására, és egyáltalán, szükség van-e még a mai futballban klasszikus irányítókra. Összeállításunkban azt is felidézzük, kik próbáltak szerencsét ezen a poszton az elmúlt húsz évben.  

A magyar futball, mint annyi minden másban, irányítókban is meglehetősen szegény, igaz, az utolsó világklasszis labdarúgónk, Détári Lajos éppen ezen a poszton játszott. Számos nagyszerű fellépése közül elég, ha csak az emlékezetes népstadionbeli magyar-brazilt említjük, amelyen iskolapéldáját nyújtotta, hogyan kell vezényelni egy csapatot: a 3-0-ra megnyert mérkőzés első gólja előtt mintaszerű ívelés a jobb szélen a védők mögül kilépő Kiprich Józsefhez, majd gyönyörű csukafejessel megkoronázott érkezés a visszaemelésre, a harmadik találat előtt pedig finom labdakezelés után csodálatos ütemű tálalás a mélységből ziccerben kilépő Esterházy Márton elé.

Détári hegemóniája mintegy tíz éven át megkérdőjelezhetetlen volt a válogatottban, mellette pedig a hasonló játékstílusú Bognár György volt az, aki szintén irányítói erényekeinek köszönhetően kapott helyet a középpályán. Kettőjükön kívül más nem is igazán férkőzhetett a szerepkör közelébe, a 86-os vébére való kijutáson kívül azonban már ők sem tudták számottevő eredményekhez segíteni a nemzeti együttest.

A Détári-Bognár korszak után - némi átfedéssel persze - többek között a ravasz Balog Tiborral, a technikás Pisont Istvánnal, a gólerős Sallói Istvánnal és a Malajziában is megfordult Bücs Zsolttal próbáltak sikert elérni szövetségi kapitányaink, de egyik játékos sem tudott igazi vezéregyéniséggé válni vagy akár tartósan megragadni a csapatban.

A 90-es évek második felétől a szakvezetők mindinkább az MTK-ba a mai napig be-be szálló Illés Béla kezébe nyomták a karmesteri pálcát. A magyar élvonal pályára lépési rekordere honi szinten kétségtelenül mestere a kapu előtti szituációknak, a kényszerítőknek, kiugratásoknak, és a mai mezőnyből talán még mindig a legjobb ütemben képes a kapu elé megérkezni, ám sok szempontból inkább támadó, mint irányító, a tért ölelő átadások, távoli lövések, illetve vert helyzetekben a csapat összefogása s a játék felpörgetése nem tartoznak az erősségei közé.

Bozsik Péter és Détári Lajos találkozója 1993-ból

Négyük közül Lisztesnek és Dárdainak sikerült gyökeret vernie a válogatottban, egyúttal pedig egy nívósabb európai bajnokságban is, a Bundesligában azonban nem játékmesterként, hanem védekező középpályásként számítottak mindkettőjükre. Ugyanezt az utat járta egyébként annak idején Halmai Gábor, akinek még ifjúsági válogatott korában sokan nagy jövőt jósoltak karmesterként, hogy aztán végül a mezőny egyik legjobb és legkeményebb labdaszerzője váljon belőle.

Manapság elsősorban Gera Zoltántól várjuk, hogy megszervezze a válogatott támadójátékát, és bár a kreativitása kétségtelenül megvan ehhez a feladathoz, klubcsapataiban ő is más posztokhoz szokott, a Fradiban jobbára csatárt játszott, míg a West Bromwichban többnyire a középpálya jobb oldalán láthatjuk.

Gera az utóbbi időben rengeteget volt sérült, ám ha egészséges, akkor is elférne mellette vagy mögötte egy irányító középpályás a csapatban. Lothar Matthäus Hajnal Tamást találta alkalmasnak erre, de egy játékban lévő Lisztes Krisztiánnak is feltétlenül helye lenne a válogatottban.

Bordás Gábor, Dajka Balázs