Kétszer ugyanabba a folyóba nem lehet lépni. De megpróbálni azért meg lehet, nem? Persze, de minek, kérdezzük mi, mire érkezik a válasz Loulou-tól, hogy "mert csak". Október 4-én a friss országúti mezőny világbajnok, Julian Alaphilippe ismét oktatta a mezőnyt, ahogy tette azt Imolában is, kirobbanó formában formában tekerte végig a legendás 257 kilométeres Liége–Bastogne–Liége versenyt, és karját a cél előtt magasba lendítve elsőként viharzott át a célkapun. Illetve várjunk csak!
Kicsit elszámolta magát, és a célvonalig - ahogy azt egy kiélezett sprintben kell - becsülettel pedálozó szlovén Primoz Roglic orrhosszal megelőzte. Alaphilippe-et ráadásul egy veszélyes manőver miatt – a videó elején látszik, ahogy bevág Pogacar elé – még vissza is sorolták, így a pezsgőzés helyett be kellett érnie az ötödik hellyel.
De egy igazi bajnok soha nem adja fel, így aztán három nappal később a Brabant Nyll elnevezésű 197 kilométeres egynaposon máris jöhetett az ismétlés. Alaphilippe megint jó helyzetben az utolsó kilométeren, érzi, hogy mikor kell reagálni a támadásra, mikor kell indítani az ellenakciót, és érzi, ha nyert.
Most valóban nyert is, de a lassításon látszik, hogy nagyjából egy arasszal előzte meg a háromszoros cyclocross-világbajnok, Mathieu van der Poelt, ahogy az is, hogy riadtan néz ki balra: "Mon Dieu, csak nem toltam el már megint?"
"Elismerem, nagyon elégedett voltam, ahogy láttam milyen gyorsan közeledik a célvonal.
Egy kis izgalom meg nem árt senkinek, ugye? Legalább nem unatkoznak a szurkolók.
A vasárnapi csalódás után a legjobbkor jött ez a siker. Átgondoltam, hogy mi is történt, és ide már úgy jöttem, hogy nem volt rajtam nyomás, csak jól akartam magam érezni a verseny során. Nem számítottam rá, hogy győzhetek, úgyhogy most nem is lehetnék boldogabb" – mondta a célba érést követően Alaphilippe.
A kis Julian, aki Franciaország mértani közepén, egy Saint-Amand-Montrond kisvárosban látta meg a napvilágot 1992-ben, a cyclocross szakágban kezdte szárnyait bontogatni, ami olyan jól sikerült, hogy 2010-ben megnyerte a junior világbajnokságot. A szakág kétségkívül jó belépő az országúti bringázáshoz: a jobbára ősszel és télen rendezett versenyek megedzik az embert, aki megtanulja elviselni a legzordabb időjárási körülményeket (eső, havas eső, hó, hideg), és a legkülönfélébb terepeken (aszfalt, macskakő, kavics, murva) is ura lesz a bicajnak, ha arra kerül a sor.
A tehetséges fiatalt gyorsan ki is szúrta magának a 2003-ban alapított, és nagy terveket szövögető belga Quickstep, ahol 2003-04-ben Bodrogi László is tekert. Alaphilippe jól ment a fiókcsapatban (2013-ban 4. lett az országúti Eb-n és 9. az U23-as vb-n, a rangos Tour de l'Aveniren pedig megnyerte a pontversenyt), így a következő évben, azaz 2014-ben már a profik között találta magát olyan menők között, mint Tony Martin, Michal Kwiatkowski, Rigoberto Urán, vagy éppen Mark Cavendish (30 Tour-, 15 Giro-szakaszgyőzelem).
Alaphilippe nem esett kétségbe a menők között, sőt gyorsan tekintélyt szerzett magának. 2015-ben az egynapos Vallon körön Kwiatkowski segítőjeként állt rajthoz, a lengyel azonban annyira leszakadt, hogy a csapatfőnök engedélyt adott a fiatal csikónak, hogy ő maga menjen a győzelemért.
Ez végül nem jött össze, de Alejandro Valverde mögött másodiknak lenni, nem rossz teljesítmény.
Ahogy az első Liége-Bastogne-Liége versenyén is a spanyol legenda tudta csak megelőzni. A Tour of Californián ugyancsak második lett, a győztes Peter Sagan (akinek a napszemüveg-szponzora miatt állandó helye van a naptárában a kaliforniai körnek) tudta csak megelőzni az összetettben, méghozzű 3 másodperccel, köszönhetően az utolsó, sík szakaszon szerzett jóváírás pontoknak.
Egy 22 éves, első éves profitól ez több mint bravúros bemutatkozás volt. A nagyszerű évre aztán egy betegség vetett árnyat: fertőző mononukleózist mutattak ki a franciánál, ami hónapokra kivette a versenyből és az edzésekből.
A betegségből aztán megerősödve tért vissza, olyannyira, hogy tavasszal megnyerte a 2016-os kaliforniai körversenyt, megint második lett a Vallon körön, míg a nagy nevű monumentum versenyen, a Critérium du Dauphiné-on összetettben hatodik lett, és hazavihette a legjobb fiatalnak járó fehér trikót. Teljesítményével meggyőzte a csapatvezetést, akik betették a Tour de France-on induló csapatba, és nem tették rosszul: öt szakaszon át viselte a legjobb fiatal fehér trikóját, a 16. szakaszon pedig már előjött az az Alaphilippe, akit annyian szeretnek: övé lett a legaktívabb versenyzőnek járó piros rajtszám.
Rióban már esélyesként állt rajthoz a mezőnyversenyben, azonban az utolsó lejtőn bukott, így csak a negyedik helyen ért célba.
A következő évben, azaz 2017-ben ugyan "csak" 5. lett összetettben a Párizs-Nizzán, azonban egy újabb tanújelét adta, hogy igazán komoly összetett menő lehet belőle: megnyerte az emelkedős befutóval nehezített időfutamot.
Az addig csak sprinterként elkönyvelt fiatal ekkor került be igazán a menők közé, aki jó az időfutamban, bírja lábbal a hegyeket, és ahhoz képest, hogy milyen kicsi (173 cm, 62 kg), életveszélyes a sprintekben –
márpedig a háromheteseket éppen azoknak "találták ki", akik mindenben jók.
Ebben az évben mutatkozott be a Vuelta a Espanán, ahol a 8. napon megszerezte első szakaszgyőzelmét egy Grand Touron. Egy klasszikus Alaphilippe-győzelem volt: támadt, támadt, támadt és az emelkedős utolsó kilométeren mindenkit leszakított, aki addig tartani tudta a tempóját.
2018-ban két egymást követő Valverde elleni vereség után óriásti menve megnyerte a Vallon kört, tudatosítva minden ellenfelében, ha valaki még nem vette volna a lapot, hogy őt egy ilyen sprintben szinte lehetetlen megverni. Laurent Jalabert 1997-es sikere után nyerte meg újra a franciáknak a klasszikus egynapost.
Nyilvánvaló volt, hogy kihagyhatatlan a Tour de France-csapatból, ahol minden francia szívet meghódított, amelyikkel ne tette volna meg már addigra. A kegyetlen 10. szakaszon az összes hegyi hajrát elvitte, másfél perc előnnyel nyert Ion Izaguirre előtt, a címvédő Chris Froome-nak pedig közel 3 és fél percet adott. Ugyancsak behúzta a 16. szakaszt, és végül 170 pontot szerezve hatalmas előnnyel nyerte a pöttyös trikóért folyó hegyi pontversenyt a második helyezett, 91 pontot összekaparó Warren Barguil előtt.
2019-ben és 2020-ban még nem jött össze, de a jelek egyértelműen azt mutatják, hogy a franciák újra reménykedhetnek, hogy Bernard Hinout 1985-ös sikere után hamarosan újra lesz francia összetett győztes a Tour de France-on. 2019-ben már nem volt sok híja:
Alaphilippe megnyerte a 3., dimbes-dombos és a 13. szakaszt, a Pau-i időfutamot, összesen 14 napig őrizte a sárga trikót,
és, ha a párizsi befutó napját nem számítjuk, hiszen ott az összetettért már csak a legritkább esetben megy harc, akkor az utolsó előtti versenynapig a francia állt az élen.
Végül 4 perc 5 másodperc hátránnyal lett 5. az összetettben. Párizsban azért felállhatott a dobogóra, mint a legtöbbet támadó bringás a három hét során.
Alaphilippe nagy fegyvere lehet, hogy - egyelőre legalábbis - nincs ráfeszülve arra, hogy neki mindenhogy háromhetest, sőt Tour de France-ot kell nyernie. Ez ugyanúgy látszott a Brabant Nyíl után fentebb idézett nyilatkozatában, mint abban, ahogy a Liége-Bastogne-Liége rögtön elismerte, hogy hibázott, vagy éppen ebben a kis videóban, amit a karantén alatt tett ki a közösségi oldalára:
De abban is látszik, hogy nagy versenyzővel van dolgunk, ahogy ezeket a versenyeket menedzseli: remek taktikus, nagyon érzi, hogy mikor kell támadni, mikor kell meghúzódni, és hagyni, hogy más támadjon, majd átvenni a tempóját, rakni rá kereket, majd megindulni a legjobb, az ellenfél számára pedig a legrosszabb pillanatban.
A koronavírusjárvány alatti leállás nem tette tönkre a formáját: ismét szakaszt nyert a Touron, ezúttal négy napon át volt sárgában, és megint begyűjtött egy piros rajtszámot a harciasságával. Viszont még elkövet olyan hibákat, mint, hogy az utolsó 20 kilométeres, már tiltott szakaszon vesz fel frissítőt, amiért 20 másodperces büntetést kap.
A szeptember végi imolai világbajnokságon a mezőnyversenyben értelemszerűen
ő volt az egyik francia induló, és, ha már ott volt, akkor el is hozta a szivárványos trikót.
A már mondhatni a védjegyévé vált taktikára ezúttal sem volt ellenszer: a rendkívül hosszú, 258 kilométeres verseny során végig szemmel tartva a szökéssel próbálkozókat, kivárt a mezőnyben, majd, naná, hogy az utolsó emelkedőn úgy hagyta állva a riválisokat – a korábbi világbajnok Kwiatkowskit, a Touron 2. Primoz Roglicot, vagy az idei Milánó-San Remót megnyerő Wout van Aertet, hogy azok a poros nyomát sem látták.
1997 után nyert ismét vb-aranyat a mezőnyversenyben a franciáknak, egy újabb rovátkát téve a neve mellé a sportág történelemkönyvében
"Egy álmom vált valóra ezzel a győzelemmel, ez életem eddig legnagyobb sikere. Többször is közel voltam hozzá, de sosem jártam sikerrel (2018-ban 8., míg 2019-ben 10. lett - a szerk.). Nagyon elszántan érkeztem, és végül valóra vált álmaim napj" – mondta az imolai célba érést követően. A győzelmet, csakúgy, mint a Tour-szakassikert a nyáron elhunyt édesapjának ajánlotta.
"Van Aerttől tartottam a legjobban, de volt valaki, aki még nála is jobb volt – mondta meghatva Patrick Lefevere, a Quickstep első embere. – Páran vannak csak, akik ezeken az emelkedőkön képesek követni Juliant.
A győzelem után rendkívüli érzelmek törtek elő belőle, azt kérdezte tőlem, hogy büszke vagyok-e rá. Hát persze, hogy büszke vagyok.
A csapata is büszke lehet rá, a Deceuninck-Quickstep egy egyedi Specialized kerékpárral lepte meg, a Liége-t már ezzel veszítette el – azaz még mindig van mint tanulnia, de már készítik elő számára a katedrát, ahonnan ő fogja oktatni a mezőnyt.
