Vágólapra másolva!
Hosszan tartó, súlyos betegség után, 2020. június 18-án meghalt a magyar vízilabdasport háromszoros olimpiai bajnoka, Benedek Tibor. Török László rádiós sportriporter nekrológja.

Bunda!

Átkozott bunda az egész – próbálom kiabálni, üvölteni, de nem jön ki hang a torkomon.

Tibi! Te is tudtad, hogy ezt a meccset nem nyerheted meg. Hiszen ez bunda volt, a legundorítóbb fajtából. Mégis úgy küzdöttél, mint ahogy tetted vízben, majd a parton is, egész életedben. A kór azonban még a döntetlenre sem adott cseppnyi esélyt sem neked – előre eldöntötte: itt csak ő nyerhet.

Mennyi gólodat, diadalodat láttam, közvetíthettem. Hányszor tapsoltam, amikor egy-egy lövésed után diadalmasan emelted a víz fölé ökölbe szorított kezedet. Most mégsem ezek a jelenetek jutnak az eszembe. Sokkal inkább szavaid. Azok a szavak, amelyeket nem mértél bőséggel. Csak akkor szólaltál meg, amikor valóban volt mondanivalód –, de akkor mindig oda kellett figyelni rád.

Emlékszel? Azon a napon Olaszországba utaztunk egy szimpla Bajnokok Ligája-meccsre. Már induláskor megbeszéltük, hogy még a találkozó előtt, rádióriportban latolgatjuk az esélyeket. Ebéd után nekem szegezted a kérdést:

Mondtad ezt egy olyan tucat-összecsapás előtt egy nappal, amilyet előtte is, utána is, számtalant játszottál. Neked azonban mindig az éppen esedékes találkozó volt a legfontosabb, az egyetlen, a megismételhetetlen, amire koncentrálni kellett, mert te azon akartál jól játszani. Azon is. Mindig.

1998, Perth, Ausztrália. Világbajnoki döntő Spanyolország ellen. A finálé előtt megállapodtunk, hogy a meccs után feljössz a rádiós közvetítőállásba nyilatkozni, elsősorban azért, mert édesapád a budapesti stúdióban izgulja végig a döntőt, és közben megosztja szurkolói véleményét a hallgatókkal. A spanyolok győztek. Amikor mentem érted, az öltöző folyosóján vártál: „Ne haragudj Laci!

Felnőtt pályafutásod elején, amikor még nagyon fiatal voltál, egy ízben arról váltottunk szót, hogy egy színészdinasztia sarja miért nem nagyapja, apja, hivatását akarja folytatni? „A színészet meg sem fordult a fejemben. Annyira nem, hogy amint elkezdtem vízilabdázni, valóságos sértésnek számított nálam ez a kérdés. Úgy gondoltam, azt már mindenkinek kutyakötelessége lenne tudni, hogy belőlem híres pólós lesz."

Az lettél. Talán nem is elsősorban tehetségednek, hanem vasszorgalmadnak köszönhetően. Erről így vélekedtél egyszer, megszámlálhatatlan beszélgetéseink egyikén:

Nagyon fiatalon, negyven esztendősen lettél szövetségi kapitány. Sikerkapitány, aki világbajnoki címre vezette a válogatottat. Később szereztetek még érmeket világ - és Európa-bajnokságokon is. A riói olimpia után találkoztunk, amikor már nem te voltál a nemzeti csapat első embere. Örömmel láttam, hogy hirtelen kisimultál, szinte megfiatalodtál. "A kapitányság eszi az embert!" – mondtad akkor. „Egy világversenyre készülvén mindig ki akartam zárni a külvilágot. Elvártam a játékosoktól, hogy csak a célra koncentráljanak, hogy semmi ne vonja el a figyelmüket. Ezt azonban megköveteltem magamtól is.

Később klubedzőként – csakúgy, mint játékosként, kapitányként – újabb győzelmekkel kirakott utat jártál. Képes voltál egy kiscsapatból meghatározó vízilabdaklubot fabrikálni, mert a medence környékén minden sikerré vált, amihez nyúltál. Éppen ezért kíváncsian vártam, mi történik veled, ha egyszer az élet úgy hozza, hogy valami olyasmibe kezdesz bele, ami az uszoda világán kívül esik. Hiszen jól emlékszem egyik nyilatkozatodra, amiben azt mondtad:

Szerintem ott is képes lettél volna nagyot alkotni, ám ezt már sohasem fogom megtudni. Góljaid, diadalaid, játékosként, majd edzőként elért sikereid egy életre megmaradnak szurkolókban, a sportág rajongóiban. No meg a szavaid is, amelyekre mindig oda kellett figyelni.