A világsajtó a lehető legnagyobb elismeréssel beszél Martina Navratilováról. Az októberben 47. életévét betöltő teniszklasszis (bár hölgyek esetében nem illik kort említeni, ezúttal talán megbocsátanak nekünk) új és új magasságokba emeli a sportágat. Martina még mindig úgy érzi, nem kell abbahagynia a játékot, szeret teniszezni, bár a jövő évre még nem tervez előre.
A teniszfenoménnal a prágai Sport napilap Londonban beszélgetett, a pozsonyi Új Szóban megjelent fordítás alapján kiderült, hogy Martina Navratilova csak a barátaival vállal párosszerepet, az sem kizárt, hogy egyesben is visszatér.
- Kilenc esztendeje, 1994-ben elbúcsúzott az itteni versenypályától. Ha valaki akkor azt mondja, 2003-ban újra játszani fog Wimbledonban, mit válaszolt volna neki?
- Hogy elenyésző rá az esélyem, szinte semmi. Erre nagyobb szorzószámot adtam volna, mint arra, hogy a horvát Karlovic az idén már az első fordulóban kiveri Hewittet. De hát történnek furcsa dolgok. Gordie Howe ötvenévesen is jégkorongozott, George Foreman ökölvívó egyfolytában a visszatérésről beszél. És hány éves? Ötvenhárom, ötvennégy? Fiatalnak nézek ki, és még fiatalabbnak láthattak a nyitónapon a kluberkélyen. Odalépett hozzám Laurie Pignon, az All England Club tagjainak egyike, és így szólt hozzám: "Még mindig élek." Erre azt válaszoltam: "Látom. Közel kétszer annyi éves, mint én."
|
- Úgy hírlik: az eastbourne-i tornán szabadkártyát kért az egyesre, de aztán mégsem indult el. Téves az értesülés?
- Nem. Valóban akartam játszani. Időnként azonban baj van a sarkammal. Megfájdul a sok futás után. Inkább nem kockáztattam, nehogy még rosszabb állapotba kerüljek, és aztán Wimbledonban a párost is le kelljen mondanom.
- Láthatjuk még valaha egyesben is?
- Nem tudom.
- Meddig akar még indulni a tornákon?
- Jövőre nem tervezek semmit. Befejezem az idei idényt, és aztán majd meglátom. Jó társaim vannak a női és a vegyes párosban is.
- Mi szerint válogatja őket?
- A barátság a legfontosabb. Mindegyik párosbeli társammal már barátkoztam: Billie-Jean Kinggel, Pam Shriverrel és Leander Paesszel is. Szvetlana Kuznyecova is a barátnőm. Igaz, úgy érzem, mintha az anyja lennék. Szórakoztató figyelni, ahogyan nő és javul. Soha nem játszanék valakivel, akit nem szeretek. Lehetne akár egy egyedülálló ember is, akivel megnyerhetném a wimbledoni tornát.
- Zavarja önt a nyögés a pályán? Mennyire fontos a teniszben a csend?
- Nagyon. Mert hallanom kell a labda pattanását és az ütővel történő találkozását. Kosárlabdázás közben, ha cselezget valaki, nem szükséges hallania a labdát. A teniszben viszont a hangra is reagálunk. Ha az edzésen fülhallgatót tenne a fejére és bekapcsolná a zenét, úgy érezné, mintha megvakulna.
- Próbálta már?
- Természetesen. Játszottam is már New Yorkban úgy, hogy a fejem fölött röpködtek a repülők. Egyszeriben nem hallom, hogy az ellenfél hogyan üt a labdába, és ez kizökkent az összpontosításból. Nehéz időket éltem át Szeles Mónikával, mert ő valóban eleget nyögött. És van egy játékos - nem árulom el, melyik - aki az ütés után olyan sokáig kiált, hogy mikor már én ütök a labdába, még akkor sem hagyja abba.