A bárban már nem vagyok biztos - Rátgéber-blog Salamancából

Az egyik legsikeresebb és legkedveltebb magyar kosáredző, Rátgéber László 15 év után úgy döntött, elhagyja a Pécs nőikosárlabda-csapatát, és a Szpartak Moszkva trénere lesz. A magyar női válogatott szövetségi kapitányaként is (kiválóan) dolgozó szakember az [origo]-nak írt negyvenedik blogbejegyzését Salamancából keltezte.

Legutóbb még - kincstári óvatossággal - azt írtam a blogomban, hogy büszke már vagyok, de boldog csak akkor leszek, ha vasárnap délután megverjük az Halcón Avenidát, és megnyerjük az Euroligát. Boldogan jelentem, hogy 85-70-re győztünk, és ezzel a Szpartak harmadszor nyerte el sorozatban a trófeát - elsőként a történelemben -, jómagam pedig első magyarként vezettem Euroliga-győzelemre egy csapatot. Jobb lett volna a Pécset, de esküszöm, a Szpartakkal sem vagyok szomorú. Nem volt könnyű, higgyék el, és nem is annyira a vasárnapi győzelem, hanem az egész idény. Amelynek - jó, hogy emlékeztetem önmagamat - még nincs is vége, most következnek az elődöntők az orosz bajnokságban.

A döntő utáni sajtóértekezleten megkérdezte tőlem egy spanyol újságíró, hogy mennyire komoly feladat egy világválogatottnak is nevezhető sztárcsapattal legyőzni a valóban szerény költségvetésű Salamancát. Talán elhiszik nekem, hogy nem kis pedagógiai és szakmai feladat ennyi hatalmas egót egy irányba terelni, elsimítani az olykor-olykor fellángoló ellentéteket, s kellőképpen motiválni az olimpiai, világ- és Európa-bajnokok sokaságát.

Hogy mennyire sikerült, arra a lefújás utáni örömmámor volt a bizonyság. Lauren Jackson, az ausztrál csillag "Thank you, coach!" kiáltással borult a nyakamba, Diana Taurasi, a final four MVP-je - aki a két meccsen 64 pontot gyűjtött - annyi szeretettel ölelgetett, hogy már-már attól tartottam, Magdika féltékeny lesz. (Nincs rá oka, ezt ő tudja a legjobban...)

Ami utána következett, abból nem mindenre emlékszem. Azt tudom, hogy feküdtem a sportcsarnok közepén, a győzelmi pódiumon, utána jártunk egyet a családdal, doktor Mirzalival és Szásával, valamint Hepp dokival - a magyar válogatottnak a saját költségén a helyszínen tartózkodó csapatorvosával -, és teli torokból üvöltöttük az oroszokkal a salamancai sétálóutcán, hogy "Szpartak, csempioni!"

Bent a szállodában Laurent Perrier-pezsgőt ittunk, aztán éjjel volt egy látogatás egy salamancai bárban is, de ebben már nem vagyok egészen biztos.
Abban viszont igen, hogy mindent a hazámnak köszönhetek, és ezúton is szeretném hálámat kifejezni mindazoknak, akik segítettek engem ennek a csodálatos eredménynek az elérésében. Lett légyen az illető szerb, magyar, orosz vagy éppen eszkimó.

És esküszöm, ebben a pillanatban még az irigyeimre sem haragszom...