Leáldozott a klasszikus középpályások ideje a vébén

A világbajnokságon a legtöbb csapat kivárásra játszott, a győztes mégis egy olyan válogatott lett, amely igyekezett minél többet birtokolni a labdát. Összeszedtük a vb taktikai tanulságait, melyek közül a legfontosabb talán az, hogy a védekező középpályások ma már támadniuk is kell. 

A dél-afrikai torna egyik nagy paradoxona, hogy olyan válogatott nyerte, amely kifejezetten támadó, szép futballt játszott, ám ezzel együtt rendkívül kevés gólt szerzett. A spanyol válogatott az egyenes kieséses szakaszban minden mérkőzését 1-0-ra nyerte, és mindössze nyolc szerzett góllal lett világbajnok - ez negatív rekord a világbajnokságok történetében.

Az ellentét feloldásához több tényezőt is figyelembe kell venni, amelyek közül egyik kétségtelenül a spanyolok rossz helyzetkihasználása. Xaviék a torna során összesen 46 alkalommal találták el a kaput (többször egyik csapat sem próbálkozott), ám Uruguay ugyanennyi kísérletből hárommal több gólt szerzett, Németország pedig néggyel kevesebb próbálkozásból 16-ot.

Proaktív világbajnok

A megoldáshoz azonban az is hozzátartozik, hogy a spanyolok futballja nem feltétlenül a helyzetek kialakításáról, hanem a játék állandó uralásáról szólt. A világbajnok gyakorlatilag a torna egyetlen megelőző focit játszó együttese volt, igyekezett minden mérkőzésen végig kezdeményezni, és így hibára kényszeríteni az ellenfelet. A spanyolok rendkívül türelmesen, higgadtan passzolgattak, járatták a labdát, mint aki tisztában van azzal, hogy előbb-utóbb úgyis sikerül ziccerbe kerülni, illetve gólt szerezni.

Vicente del Bosque csapata ugyanúgy futballozott, mint az FC Barcelona, ami nem meglepő, figyelembe véve, hogy a katalánok adták a világbajnok csapat gerincét. A többi együttesre inkább a reaktivitás volt a jellemző, amit nevezhetünk akár védekező felfogásnak is, bár ez nem feltétlenül fedi a valóságot.

A világbajnokságon legtöbb gólt szerzett németekről nehéz lenne azt mondani, hogy defenzíven játszottak, találataik nagy része mégis kontrából született. A bronzérmes válogatott három találkozón is négy gólt ért el, és mindhárom meccsben közös elem volt, hogy nagyon gyorsan sikerült vezetést szereznie; innentől kezdve az ellenfél rá volt kényszerítve arra, hogy kitámadjon, Thomas Müllerék pedig könyörtelenül büntettek. A legjobban ez az angolok ellen látszott, a harmadik és a negyedik gólt is klasszikus kontrából szerezték.

Az első gól szinte mindig döntött

A Dunga-féle brazil együttes is hasonló taktikát alkalmazott: a Chile elleni nyolcaddöntőben fél órán keresztül inkább a chileiek játszottak mezőnyfölényben, többet birtokolták a labdát, ám egy pontrúgásból született góllal Brazília megszerezte a vezetést, majd egy villámgyors kontrából növelte előnyét, ezzel gyakorlatilag eldöntötte a továbbjutást. A kontrajáték sikerességének egyik bizonyítéka, hogy a világbajnokság 64 mérkőzéséből mindössze három olyan akadt, amelyiken nem a vezetést megszerző csapat nyert. Az egyenes kieséses szakaszban csupán Hollandia tudott fordítani a brazilok ellen, vagyis az első gólnak minden korábbinál nagyobb a jelentősége.

A játékrendszerek közül továbbra is a 4-2-3-1-es felállás a legelterjedtebb, ennek több variációját is láthattuk a vébén. A brazilok például kissé féloldalasra vették a figurát: a jobb oldali középpályás (ideális esetben Elano) sokkal hátrébb futballozott, mint bal oldali párja, Robinho, aki szinte második csatárként szerepelt. A jobb oldalon játszó középpályás visszavonására azért volt szükség, mert a jobbhátvéd, Maicon nagyon sokat ment előre, és ilyenkor a középpályáról zártak vissza a helyére.

A középső támadó középpályás sok csapatnál már több volt, mint klasszikus irányító, gyakorlatilag fellépett a csatársorba, amolyan második ékként szerepelve: ilyen volt például Mesut Özil vagy Honda Keiszuke is.

A ghánaiak viszont éppen ellenkezően fogták fel a 4-2-3-1-et, náluk ugyanis a középpályások második sora is kifejezetten messzire helyezkedett el az egyetlen előretolt éktől, Asamoah Gyantól, akinek remek fizikai adottságait a védők mögé belőtt labdákkal igyekeztek kihasználni. Ez nem is működött rosszul, az Egyesült Államok ellen éppen egy ilyen akcióból született a mindent eldöntő találat.

Kettétört csapatok

Egy másik fő különbség a 4-2-3-1-es rendszerben játszó csapatok között a védekező középpályások szerepkörében mutatkozott meg. A vébén is láthattuk, hogy ezen a poszton már nem elég csak labdát szerezni, vagy ahogyan a vébé előtt fogalmaztunk: nem elég a zongorát cipelni, játszani is kell rajta. A legjobb példa erre Bastian Schweinsteiger, aki a második sorból is a vébé második legtöbbet passzoló futballistája lett Xavi mögött, 12-szer próbálkozott kapura lövéssel, és adott három gólpasszt is - ennél több senkinek nem sikerült.

A braziloknál és a hollandoknál viszont a védekező középpályásoknak szinte semmilyen támadó feladatuk nem volt (még ha Felipe Melo a hollandok ellen remek gólpasszt is adott Robinhónak). Mark van Bommel az egész torna alatt mindössze kétszer próbált kapura lőni, akárcsak Nigel de Jong, Gilberto Silva legalább négyig eljutott. Ennél a két együttesnél a támadások vezetése szinte kizárólag az elöl helyezkedő négy játékos dolga volt, és az argentinoknál is hasonló módon kettétörték a csapatot. A középpályán egyedül Javier Mascherano védekezett, nem csoda, hogy neki csak egyetlen gólszerzési kísérlet adatott meg.

www.global-soccer.eu