A csípőrázás és a sör a szurkolók kedvence

A focivébén 736 futballista léphet pályára, ennyien kerülhetnek reflektorfénybe, mégsem csak a játékosokról szól az egy hónap, hiszen több millió drukkert lát vendégül a németországi csúcsesemény. A főszereplők mit sem érnének a nézők nélkül, akik színt visznek a stadionon kívüli életbe, mindenki őket irigyli, határtalan jókedvüket, mámoros mulatozásukat, látványos hullámzásukat, amelyek nélkül üresen kongó, zárt kapus edzéssé silányulnának a vb-meccsek.

A dél-amerikaiak buzdítása az őszinteségről szól. Őszintén szeretnek, de csakis a saját országukhoz tartozókat. Az argentinoknál megállíthatatlan a Maradona-kultusz, a hívek istenítik Diegót, a lelátón az történik, amit ő akar, minden mozdulatát lemásolják a világkoskék mezesek. A braziloknál az állandó mosoly a "menő", és ha úgy áll a csapat, akkor a hölgyek szívesen megrázzák a csípőjüket, de hogy erre előzetesen is készülnek, a ruházatukkal sem titkolják - öltözetük eredendően szambás, kreol hasuk felvillan a póló alatt, és nagyon tudnak örülni (és táncolni), ha gólt rúgnak Ronaldóék.

A spanyol szokásokat a hannoveri hispán-gall ütközet előtt "tanulmányozhattuk", és elmondható, a dél-európai ünneplés nagyban különbözik az angol típusú éltetéstől. Az elsődleges különbség: Raúlék imádói sör helyett bort isznak, és - szemben az angolokkal - imádnak táncolni. A bikát tisztelik, igaz, néha megkergetik és leszúrják, de több esetben az állat nyert már. A nyolcaddöntő előtt viszont a szurkolók itták meg a bika vérét, de nem kell megijedni, hiszen egy borfajtáról van szó, amelyet kis tömlőjükből szívesen kifacsartak bárkinek a bikajelmezben mutatkozó főkolomposok. A franciák viszont csendesek voltak, (hang)erejüket talán az ünneplésre tartogatták, és jól is tették, mivel a "feltámadó" Zinédine Zidane-t és diadalmas csapatát ünnepel(het)ték a spanyolok elleni meccset követően.

A házigazdáknak, mondhatni, könnyű dolguk van, hiszen helyben szoríthatnak a kedvencekért, és nem kellett utazniuk kilométer-tízezreket, hogy "Deutschlandot" kiabálhassanak. A több milliónyi német közül még a legkonzervatívabb családapa is zászlót tett az autójára, és felvitte anyu arcára a fekete-sárga-piros trikolórt, de a másik végletet sem kell sokáig keresni a vb-helyszíneken, a Podolski-mezes fociőrültek az ország bármely pontján remek hangulatot képesek varázsolni. Amikor hajnal ötkor felhangzik az immáron ismerős csatakiáltás, az talán már picit sok, de élni kell a hazai pálya előnyével, amit a szurkolók testesíthetnek meg.

Persze a vesztesekről is illik megemlékezni: a világbajnokság sportszerűségére jellemző, hogy a szerbek és a lengyelek is emelt fővel viselték el a kudarcot, a kiesést. Amikor Mateja Kezmanék már a hatodik gólt kapták Argentínától, a szimpatizánsok akkor sem fordítottak hátat és nem szidták a csapatot, sőt egy nap múlva már együtt örültek a többi szurkolóval, míg a lengyelek is csupán lehajtott fejjel, és nem törés-zúzással reagáltak a "Polská" kissé meglepő búcsújára.

A drukkerek megannyiszor bebizonyították már a világbajnokság alatt, hogy mindenkit szeretnek, a 32 vb-csapat bármelyik fanatikusával képesek táncra perdülni, de az se baj, ha "focivébén kívüli" emberkével kell mulatni egyet. Jó példa volt erre az a skót dudás, aki a dóm előtt játszott egy szép nótát, majd az arra érkező német hívek "Scotland, Scotland, Scotland" kiáltásokkal üdvözölték a szoknyás figurát, aki örömmel nyugtázta az éljenzést.

A vb-szlogen ("A time to make friends") tökéletesen illik a németországi tornára, tényleg barátokat szereznek az ide látogatók, legyen bármi is a meccsek végeredménye. Az olaszok és a franciák persze minderről másképp gondolkodnak, számukra most a trófea megszerzése az elsődleges. Eddig csendesek is voltak, vasárnap késő este kiderül, hogyan mulatnak a kékbe öltözött fanatikusok egy vb-arany megszerzését követően.