Elődöntőbe sem jutott nőikézi-csapatunk

Nőikézilabda-válogatottunk a tavalyi világbajnok francia csapat ellen lépett pályára Athénban. A tét a legjobb négy közé jutás volt, ám a csapat nem bírta elviselni a nagy nyomást, s hiába vezetett sokáig három-négy góllal, végül 25-23-ra a francia együttes diadalmaskodott. A Mocsai-csapatnak maradt az 5-8. hely valamelyike.

A mérkőzés lefújása után a magyar játékosok zokogva szaladtak be az öltözőbe, egyiküket sem lehetett szóra bírni. Illetve egyiküket igen - Szabó Melindát, asszonynevén Jacques-ot, a korábbi sokszoros magyar válogatott átlövőt, aki évek óta Franciaországban él, a tavalyi, zágrábi világbajnoki döntőben a mezőny talán legjobbja volt, és itt, Athénban is játszik a gall csapatban, igaz, csak pár percet.

- Mit szól a mérkőzéshez?
- Azt, hogy lelkileg erősebbek voltunk, már ha szabad nekem többes szám első személyben beszélni a francia válogatottról.

- Mivel verték meg a magyar válogatottat?
- Azzal, hogy tudatosan - edzői utasításra - elmegyünk addig a határig, amit a bírók még megengednek keménységben. Mindig pengeélen táncolunk, de az események most már másodszor minket igazolnak.

- Mi a baj a magyar csapattal, mert hogy egyenként jobb játékosokból áll, azt talán el lehet ismerni.
- Nem akarok tippeket adni Mocsai Lajosnak, meg aztán ennek megítélése nem is az én dolgom.

A hivatalos sajtóértekezlet nyitányaként Mocsai szövetségi kapitány hosszadalmas fejtegetésbe kezdett: "Jól sikerült a felkészülésünk, komoly, minőségi csapatépítést valósítottunk meg. A magyar és a francia válogatott mindent tud egymásról, ellenfelünk mentálisan és fizikailag - az eredményből legalábbis ez derül ki - felülmúlt bennünket. Taktikai koncepciónkat 28 percen át sikeresen valósítottuk meg, 13-8-ra vezettünk másfél perccel a félidő befejezése előtt, akkor pillanatok alatt szorossá tették a meccset a franciák, és a 36. percben ki is egyenlítettek 14-14-re. A második félidőben pedig - miután céljukat, a belső hármasunk, Görbicz, Radulovics és Ferling fizikai felőrlését, meghátrálásra kényszerítését sikeresen megvalósították -, annak is a hajrájában fölénk kerekedtek. Sajnos, a második félidőben rossz oldalon volt a cserepadunk, keresztbe kellett szaladgálni három játékosomnak a csereberéknél, és ezt, valamint a rendezetlen védekezésünket is kihasználta az ellenfél. Sajnos, ma már az nem megy, hogy két csapattal kell játszanunk, egy védekezővel és egy támadóval, mert nincsenek univerzális kézilabdázóink. Tény: a nagy nyomás alatt összeroppant a csapat."

- Négy év leforgása alatt harmadszor kapnak ki hatalmas előnyről - Sydneyben, a döntőben, a tavalyi zágrábi vb-fináléban és most -, mi ennek az oka? - kérdezte egy francia újságíró.
- Minden meccs másmilyen, nem lehet egy kalap alá venni ezeket az eredményeket - magyarázta Mocsai.

- A magyar válogatott egy igazi Dream Team, hemzsegnek benne a világklaszisok. Mégsem sikerül megkoronázni a jó teljesítményt egyetlen világversenyen sem. Miért? - szólt Mocsaihoz az [origo] kérdése.
- Egyrészt ez nem igaz, hiszen 2000-ben Európa-bajnokságot nyertünk, másrészt nagyon hízelgő Dream Teamnek nevezni ezt a csapatot, de ez talán túlzás. Roppant vékony jégen táncol a magyar kézilabda élvonala, ráadásul klubcsapataink, a Dunaferr és a Győri Graboplast ugyanezekkel a játékosokkal elbuktak a kontinentális kupák döntőiben, ami bizonyára nem véletlen. Matematikai összefüggés van a játékosok gyorsasága, testsúlya és az eredmény között - a franciák magasabbak, nehezebbek, erősebbek voltak, a mi filigrán játékosaink nem vehették fel a versenyt velük keménységben.

Stephanie Cano, az ellenfél csapatkapitánya is a mentális különbségre hívta fel a figyelmet: "Mi igazi harcosok vagyunk, akkor sem kedvetlenedünk el, ha esetleg négy-öt góllal elhúz az ellenfél. Nekünk a magyarok egyébként valahol a mestereink, rendkívül sokat tanultunk tőlük az utóbbi években, rengeteget edzőtáborozunk együtt. Hol mi győzünk, hol ők...

Ch. Gáll András