Hajléktalan művészek

Lehet-e az utcán élni és alkotni - bármilyen formában - egyszerre? Ihletetté, ihletettebbé tesz-e egy sanyarú élet? Terápia, túlélési eszköz vagy egyszerű kedvtelés-e az írás egy ilyen helyzetben? Ez csak néhány kérdés azok közül, melyekkel azt a látszólag feloldhatatlan ellentétet próbáljuk magunkban lereagálni, egyáltalán értelmezni, hogy közöttünk is léteznek hajléktalan művészek.

JEGES SZERELEM

Esik a hó, esik, esik,
szerelmemet fehérítik,
megfagyasztják a lelkemet,
keményítik, csiszolgatják,
majd a végén felolvasztják.

De ha egyszer már megfagyott,
úgy gondolják, meghalhatok.
Ott hagynak a fehér hóban,
megdermedve egymagamban.
De a vérem lassan felforr,
elpárolog majd a "fagykór".

SZOMSZÉD

A szomszédomnak vér csordul a száján.
Tüdőbajos. Még néhány napja van,
hogy fuldokolva öklendezzék. Aztán
sorsukat sajnálva benne sokan
kérdezik majd: "Hány évet ült?"
- "Hetet..."
Kereszt se lesz a sírhantja felett.

CSILLAG ÉS HOLDFÉNY

Csodás álmom volt az éjjel,
csillag szeretkezett a holdfénnyel.
De felébredtem, ez tény:
te voltál a csillag
én pedig a fény.

KUTYA ÉLET!

Nagy lombú fa árnyékában
ülök némán, nagy magányban.
Mért nem szeret engem senki?
Szeretet pénzért venni?

Óriási szívvel várom,
hogy egy "jótét" rám találjon.
Megetetném, megitatnám,
puha szalmán elaltatnám.

De hát nem jő: senki, senki.
Csak a magány, meg egy daxli.
Ő is jó lesz, szegény pára,
nyelv lógatva, fark csóválva.

Megetettem, megitattam,
buksi fejét simogattam,
azaz simogattam volna,
de a kezem megharapta.