Állott levegő - luxemburgi Air-koncerten jártunk

Az Air 2007 márciusában megjelent, Pocket Symphony című negyedik önálló lemeze szép, de nem tartogat meglepetéseket - tudósítónk ennek fényében indult az együttes luxemburgi koncerthelyszínére, a Neumünster apátság belső kertjébe. Csak arra nem számított, hogy az együttes önfényezéssel próbálja majd kiszúrni a közönség szemét.

A kapukat este nyolckor nyitották, és azt gondoltunk, ha szerencsénk van, kilenc körül el is kezdődik a buli, de közel két és fél órát üldögéltünk-ácsorogtunk még. Jóhiszeműek szerint a sötétedésre várt az együttes, mások úgy vélték, egyszerűen nem érdekelte őket a késés - és valóban, Jean-Benoit Dunckelt, a duó billentyűs tagját már fél kilenckor megpillanthattuk, amint keresztülvág a küzdőtérnek csak túlzással nevezhető belső udvaron.

Ezalatt viszont megvitathattuk az új lemezt, amely a szintet úgy-ahogy tartó, profin összerakott album, semmi több. Az egykori The Pulp énekese, Jarvis Cocker feltűnése (One Hell of a Party, Somewhere Between Waking and Sleeping) drámaivá fokozza ugyan a hangulatot, és egyes számok (Space Maker, Leftbank, Mer du Japon) erős atmoszférát teremtenek, de a maradék gyenge körítés (Redhead Girl) vagy nyáladzás (Photograph).

Persze még így sem rossz hallgatni a duót, mégis, a Pocket Symphony messze elmarad a debütáló lemez, a Moon Safari robbantásától és az azt követő eklektikus, a saját határait próbálgató 10000Hz Legendstől. A harmadik stúdióalbum, a Walkie Talkie mintha az első lemez hangulatát próbálná felidézni, a Pocket Symphony számait pedig akár felcserélhetnénk az előző lemez dalaival, az sem tűnne fel senkinek.

A koncert fél tizenegykor végre elkezdődött, a Radiannel, majd a Venus következett. Minden olyan volt, ahogyan az a lemezeken meg van írva: a Radian tipikus - gyönyörű -Air-szám, a Venus viszont legfeljebb gyenge visszhangja, a legkitartóbbakat is ásításra ösztönzi.

Az egész koncertet efféle hullámzás jellemezte - volt ugyan néhány kiemelkedő pont, így a Mer du Japon, a People in the City vagy a Don't Be Light szándékoltan visszatartott lendülete, ezeket azonban egy-egy lagymatag Remember Forever, érzelgős Cherry Blossom Girl vagy unalmasan felmondott La Femme d'Argent követte. Nem szólva a vokál nélküli Playground Love-ról vagy a rétestésztaként elnyújtott Le Voyage de Pénelope-ról.

És ez még nem minden: az erősítés a kiváló technikai feltételek ellenére vacak volt (a Venus közben fülelni kellett a vokálra és szólógitárra, mert elnyomta őket a szinti és a dob), majd az tűnt fel, hogy Jean- Benoit Dunckel énekét a sample-ként futtatott vokál egészíti ki (a la félplayback).

Kérdés, ha van egy egész háttéregyüttes, miért nincs egy szerencsétlen vokalista, még ha esetleg mást nem is tud, mint billegetni magát és sóhajtozni? Az sem tűnt volna fel, mert a színpadkép amúgy is gyenge volt, a duó teljesítménye közepesnél jobbnak nem nevezhető, hozzáállása pedig egyenesen rémes.

Bazseválás a sötétben

Hozzátartozhat ugyan az Air imázsához, hogy tucatnyi merszibokunál többet egy szóval sem eresztünk meg a közönség felé (kivéve azt a pillanatot, amikor recsegve elromlik a mikrofon, és az improvizációra alkalmatlan társaság jóformán leáll a játékkal), az azonban semmiképp sem elfogadható, hogy míg a reflektorfény szépen megvilágítja Dunckel pomádéját és Godin hófehér farmernadrágját, együttesük szinte teljes sötétségben bazsevál valahol a színpad végében.

Annál is kevésbé, mert a hírességek még akkor sem pacsiznak le a zenészekkel, vagy mutatják be őket a szép számú közönségnek, amikor a koncert végén (összesen 50 perc + 12 ráadás) egyikük véletlenül a hajlongó Dunckelbe ütközve oldalazik a kulisszák mögé.

Air: Playground Love (klip)

Egyszerű dolog azzal vádolni elismert zenekarokat, hogy a fejükbe szállt a dicsőség, de nehéz másképp értékelni a történteket. Ahogy elnéztük a két tagj modorát, finomkodó párizsi házibulik emlékképe sejlett fel, ahol szavainknál fontosabb napszemüvegünk márkája, és sikkes az erkélyről a járdára önteni a champagne-t, kínos azonban, ha három percnél tovább szellemes hozzászólás nélkül követünk egy beszélgetést.

Az Air koncertje leginkább mítoszteremtő szándékkal folytatott öntömjénezésnek tetszett, bár nehéz eldönteni, hogy a blazírt kivagyiság vajon nevetséges szerepjáték része, vagy a páros még nálunk is jobban unta a saját koncertjét.

Ujvári-Pintér György