Morbid történetek a popzene világából

Megérkezett az ausztrál Crash Frequency kollektíva legújabb, legérdekfeszítőbb projektje, egy elmeorvos és kényszerzubbonyba csavart ápoltja ékes prezentálásában. A szinte teljesen váratlanul felbukkant zenei vállalkozás nagyívű és eklektikus: a debütlemez zavarbaejtően sokrétű, iróniával és morbid történetekkel teljes utazás a darkwave-vel nyakon öntött popzene világában - és nem mellesleg igencsak szórakoztató. Definiálni lehetetlen, eklektikus poszt-darkwave, de a dub-reggae-betétek miatt mégse. Az Ld50.hu kritikája a The Tenth Stage első lemezéről.

A The Tenth Stage neve a dantei pokol odaképzelt tizedik bugyrát jelenti és két ember közös munkájából született. Az egyik a Subterrane Studiostól érkező John Von Ahlen, aki többek közt a Tankt legutolsó lemezénél (Club Life) segédkezett a vokálsávok felvételénél.

Már itt elkezdődhetett a barátkozás, hiszen pont ebből az egyébként remek, de mára feloszlottnak minősíthető melodic ebm-electro-formációból származik a másik tag, Roberto Massaglia, aki most is a hangját adja a produkcióhoz.

Magukhoz vettek még listányi közreműködőt is. Köztük van például Ian Burden (ex-The Human League), Charles Fenech (Angel Theory, bár az ő feltűnése cseppet sem meglepő), vagy Karl Learmont (Angelspit), az eredmény pedig több mint meglepő.

A lemez minden egyes dala egy-egy színpadi jelenethez illeszthető, méghozzá egy bohém horrorszínházban. Gyilkosság, élőhalottak, késekkel játszadozó kislány, kannibalizmus (ez utóbbi gyanúsan sokszor fordul elő egyébként) és sok hasonló "kedves dolog" alkotja a választott témavilág magját.

Az irónia és a groteszk a zenei körítésben teljesedik ki: az alkotók a masszív darkwave-alapon túl segítségül hívták a popzene sok-sok ágát és az általában szerelmes himnuszokhoz, vagy egyéb könnyed nagyvilági témákhoz használt eszközöket szépen beillesztették e sötét környezetbe.

Így jött létre a téma és az előadásmód morbid karikatúrája, amitől még a dub-reggae-vonal sem idegen (a zseniális Sweet Jenny-t kell itt megemlíteni). Mindezt digitális és analóg instrumentumok együttes használatával, kiváló produkciós minőség mellett teljesítették a srácok.

Dinamikusan szól a lemez, igaz eléggé felnyomták az alaphangerőt - szerencsére nem annyira, hogy észrevehetően rontsa a részelemek hangzását, és bár a cinek túl hangsúlyosak a fülemnek, a zongora például gyönyörűen szól.

Érdemes türelmesnek lenni a lemez hallgatásánál, mivel az album súlypontját pont középre helyezték, a borzongató Maman Marie's Dance az egyik legjobb darab lett, és innentől kezdve szerethető meg az anyag igazán.

Külön érdekesség a Criminal World című nóta, amely a proto-newwave Metro 1977-es, botrányos dalának feldolgozása (amit egyébként David Bowie értelmezésében ismerhet a nagyérdemű). A második nagylemez, a Grand Guignol már gőzerővel készül

Teryal / Ld50