Újra kitört a pesti diszkóláz - hatvanéves diszkótörténelem

Egész héten erre készült. A legjobb ruháját vette föl, fényesre polírozta a cipőjét és zselével tökéletesítette frizuráját - búcsúzóul elégedett kacsintást váltott a tükörrel, és nekilódult az éjszakának. A hetvenes években a csapból is diszkó szólt, és ha az istenek kegyesek voltak, megnyílt előtted a Studio 54 kidobóinak sora, hogy a művész- és modellvilág krémjével táncolhass a parketten. Eközben idehaza a művházak hétvégi discjockey-i játszották a vegyesfelvágottat, és a kulturált szórakozás jegyében a hölgyválasznál simultak össze a fiatalok. És nincs új a nap alatt. Az elmúlt években a diszkó, leginkább a skandináviai kiadóknak köszönhetően, reneszánszát éli, míg hazánkban Badihali és Hifi Nyuszi őrzi a lángot, leginkább a Tilos Rádió Diszkóvágás című műsorában.

"A légkör százfokos és felforrt már a hangulat, az űrdiszkó remeg az ezerwattnyi hang alatt"- énekelte Szűcs Judith 1979-ben. Merthogy idehaza is haladtunk a korral - a diszkóőrület begyűrűzött a rádióba, és a művházak hétvégi arzenáljába is. A szocializmus falai között azonban sajátos magyar módra tombolt a diszkóláz. A szórakozóhelyeken tilos volt az alkohol, a drogoknak pedig hírét sem hallotta a fiatalság, a reggelig tartó bulizás is ismeretlen fogalom volt - szigorúan este öttől tízig állhatott a bál.

A Petőfi Csarnokban 1985-ben megnyitott Csillagfény diszkó már kivételt képezett, itt kora hajnalig lehetett mulatni szombatonként, mintegy háromezer ember társaságában, lévén, hogy egyetlen nagyszabású klubként egyeduralma volt a fővárosban.

A jelszó a kulturált szórakozásban rejlett, mert arra a hatalom is hamar rájött, hogy kell egy szelep a gőz kiengedéséhez. Legalizálták hát a nyugati divatot, egy sokatmondó kiegészítéssel: a lemezlovasokat "népnevelőkké" léptették elő, és OSZK-engedélyhez kötötték tevékenységüket (ez a törvény egyébként a mai napig nem változott).

Az első hazai discjockey-k eleinte szalagos magnóval dolgoztak, és nagy szó volt, ha valaki kétkazettás "dj-barát" magnóról játszott, mely egy különálló előlappal volt megtoldva, hogy megkönnyítse a gombok nyomkodását.

Világító padló

A zenei összkép kifejezetten vegyes volt, a külföldi klasszikus slágerek, mint az Abba, a Boney M, a Bee Gees remekül megfértek a Kraftwerkkel és a rockosabb hangzással, valamint a magyar sztárokkal, így a Neotonnal, vagy éppen Szűcs Judith dalaival. A nyugati szövegvilág kulturális referencia nélküli adaptálása hűen tükrözi a korszak naivitását, így a soultrain mint lélekvonat nyert értelmet, amely "egy elviharzó orkán, ami elsöpör az utcán, mint egy elvágtató ménes, ami elsodor az útból, a lélekvonat elrobog, és magával ragad..."

A rendszerváltással aztán beköszöntött a második diszkóhullám és vele együtt a hedonista életérzés, ám ekkorra már maga a diszkózene is átalakult, sőt a Nyugat túl volt a discosucks (a "diszkószar") mozgalmon is, amelynek követői annyira megcsömörlöttek a diszkótól, hogy 1979-ben egy chicagói sportcsarnokban szimbolikusan máglyán égették el a lesajnált lemezeket.

Discosucks: tömeges diszkólemez-égetés stadionban

Azonban, miután a diszkó visszaszorult oda, ahonnan elindult, gyorsabb és szintetikusabb irányzatokra fragmentálódott. A melegklubokban a hi-nrg-en át az eurodance-ig fejlődött, míg a másik csapásirányon megszületett a house, és vele együtt a stúdiómágusok diadala. Innentől a diszkó már nem a diszkózenét, hanem magát a klubot jelentette, ahol az aktuális zenei irányzatokra lehetett bulizni.

Ekképpen történhetett, hogy bár a kilencvenes években a hazai szcéna végre átélhette a felszabadult eksztázist, a szakirodalom jegyezte diszkókorszak mégis fekete lyuk maradt. Ezen a néven ugyanis leginkább funkyt és slágerzenét játszottak, ráadásul hamarosan már az acidpartyk uralták az éjszakát.