A legújabb (immár ötödik!) Schizophonic című albumhoz speciel a New York-i Nuyorican Poets Caféból szedett össze két igen tehetséges szövegládát, bizonyos Akil Dasant és Gastont. Nem csupán lendületes, de szórakoztató és módfelett tanulságos is, amit előadnak (Akil Dasan pedig oly tisztán énekbeszél, hogy nyelviskolákban is tökéletesen használhatók a szövegei).
Geoff Wilkonson soha nem a formabontó zsenialitásáról volt híres - ezúttal sincs más dolga, mint megcsinálni a jófajta, hagyományos, jól felismerhető grúvokat és ütemeket a számok alá, a többit pedig a képzett zenészkollégákra bízza.
A trombitás, Chris Storr, a szaxis, Ed Jones, a bőgős, Neville Malcolm, a hatvanéves (!) gitáros, Ernie Cranenburg, az egymást váltó három billentyűs (Mike Gorman, Sean Hargreaves és John Crawford) és szkreccsekért felelős lemezjátszista, First Rate pedig végzik a dolgukat.
Az eredmény egy dinamikus dzsessz-funk-latin-brazil mixtúra - mely sokkal jobban sikerült, mint a két évvel ezelőtti, alapvetően nusoul-r'n'b-szerű (magyarul: meglehetősen punnyadt) Questions.
A nyitó, arspoeticának is beillő That's How We Do-tól a szambabeütésű Kick This-en át a Huff & Puff korrekt szocio-életképéig megtalálunk itt mindent. Kerül kis szambás őrület (Much 2 Much) éppúgy, mint könnyed soul-dzsessz (Girls U Like), vagy orgazmikus funk (K.I.S.S.Y.O.U.).
A Was It Love vagy a Don't Even Ask viszont - ez nem kis részben a két vokalista érdeme - nagyon is komolyra sikeredett: utóbbiban a gyerek-bántalmazásos történetet egészen drámaian ellenpontozza a finom billentyűs és fúvós játék.
Középen a másik szövegláda: Gaston
A Schizophonic tehát megéri a mintegy egyórányi figyelmet: jó kis oldschool zenei programot állítottak nekünk össze, amelyből sokat lehet tanulni, ráadásul minden különösebb fáradság nélkül.
US3: Shizophonic, Us3.com / Deep Distribution, 2006