Rubinvörös kékség

Akik könnyen emészthető popzenére vágynak, valószínűleg csalódni fognak a Moloko énekesnőjének debütáló szólóalbumán. A zeneszerző ugyanis Matthew Herbert, az elektro egyik földi helytartója- a Ruby Blue mégsem lett kifejezetten elektronikus.

Matthew "Right-Handed" Herbert persze nem volt ismeretlen Róisín számára sem, hiszen nem egy Moloko-dalt remixelt a "hangmintazsonglőr" (Fun for Me, Sing it Back, The Flipside, Forever More). Ha az volt a koncepció, hogy Miss Murphy hangjának minden színét, fényét-árnyát bemutassák, sikeresen jártak el. Emellett a művésznő mind több arcát, melankóliáját, játékosságát és jó értelemben vett bolondságát is sikerült nyakon csípni.

Ahhoz, hogy mindez összejöjjön, kellett egy kanál swing, egy adag soul, meg egy leheletnyi diszkó. Ezekből a komponensekből összejött egy eklektikusságában is koherens, az énekes hangjára építő és vele együtt lélegző zenei szövet. A számokat végigkísérik az egy számon belüli váratlan fordulatok, a rétegzettség, van bennük sok fúvós, gitár, dús effektezés és nem tolakodó, de kétségkívül jelen lévő elektronika.

A cédé borítójaként szolgáló festményről egy érett hölgy tekint ránk, úgy, ahogy csak egy dizőz tudott a húszas években, a swing aranykorában. Ez a tekintet aztán az albumon is visszaköszön, például a Sinking Feeling-ben vagy az utána következő Night of the Dancing Flame-ben. A hallgató itt úgy érezheti magát, mint egy két világháború közötti speakeasyben, ahol húzzák a zenészek, a díva pedig a színpad közepén áll, és fátyolos hanggal varázsol könnyet a szemekbe.

Extraként, szövegeket tartalmazó füzetet is találunk, melynek belsejében szintén festményeken láthatjuk a művésznőt, de itt már egy kislányos Róisín köszönt minket, hol csillogó flitteres, diszkórobbanásos pulcsiban pózolva, máskor meg vörös hajának tincseire kerülnek a betűk. Mintha ennek a leányos hangulatnak felelne meg a Dear Diary című szám.

Észre se vennénk, milyen könnyű elmerülni ebben a rubinvörös kékségben. Úgy lépnek a dalok egyikből a másikba, hogy magával viszik az előző hangulatát, de mire a végére jutunk, elfelejtjük az egészet és megyünk tovább. Ahogy ugrik trackről trackre a masina, mintha egy erdőben haladnánk a tisztás felé, vagy a koszos lebujból a napfényre, ahogy haladunk, töltődik a zene elektronikával, és fénnyel, Róisín pedig fürdik ebben a közegben. Máskor is szerelemről döngicsél (If We're in Love), itt a felszínen már robban a diszkó, mert mintha ez egy sláger lenne, bár nálunk talán mégsem fogják agyonjátszani.

Mint derült égből a villámcsapás, jön a Ramala (Bang Bang), ami egy katonai indulónak is beillene, a ritmus persze megmarad, de annyira dús lesz a zene, hogy az ember nem győzi kapkodni a fejét. Az Off on it című opuszban pedig abból kapunk ízelítőt, ahogy a zenészek stúdióban marháskodnak. Befejezésül pedig dizőzünk estélyit ránt magára, színpadra lép, a zongorista szemébe mosolyog, és angyali hangján elénekli a The Closing of the Doors-t.

Peter Poppara