Vágólapra másolva!
A Budapesti Búcsú évek folyamán egyre gazdagabbá váló programkínálatában is kivételes jelentőségre tettek szert a dunapartot és a hidakat illető idei események. A fényfestészetéről Európa-szerte ismert Dorkandkozma most az Erzsébet hídat változtatta mesebeli tájékká.
Vágólapra másolva!

A Lánchíd lezárása az autósok előtt és megnyitása a gyalogosok számára már hagyományosnak mondható, ahogy nem hatott az újdonság erejével a folyón ringó hajóról prezentált kisebb tűzijáték sem. Nem így az Erzsébet híd füstmentesítése és minden érzéket megmozgató szórakoztató komplexummá lényegítése, amelyben az egyik legfontosabb, de mindenképp a leglátványosabb szerepet játszotta a Berkes Dóra és Kozma Péter alkotta Dorkandkozma raypainting párosa.

Fővárosunk turisztikai célpontoktól leginkább hemzsegő szívében, a Gellért-hegy, az Erzsébet híd, a Lánchíd és a Várhegy (no meg a Várbazár..) határolta részén mindig sok az ember. A külföldi szó egy átlagos hétköznapi délelőttön is olyan gyakori errefelé, hogy minden bizonnyal gyakrabban üti meg az ember fülét, mint holmi hazai szózatok. És ez rendben is van így, hiszen itt van mit megmutatnunk, van mire büszkének lennünk! Igaz, az év 364 napján a turista vagy egyszerű járókelő nem csupán kulturális élményekkel, hanem benzingőzzel is kénytelen telítkezni. A világörökség részét méltán képező nevezetességek muzeális korú híd- és úthálózattal párosulnak, amelyek az óriásira duzzadt forgalom elvezetését már csak alig-alig képesek megoldani. Széchenyi hídja, vagy a rakpartok ezért eddig csak muszájból nem váltak kimondott gyalogos-övezetté, bár ez irányú terveket a városvezetés már régebb óta dédelgetett. Szombat este ízelítőt kaphattunk eleddig be nem váltott lehetőségeinkből, hogy milyen lenne, lehetne (lesz) ez a város, ha jelenlegi ambivalens valóságát álmaink barátságos képéhez közelíthetnénk.

Élve az alkalommal, a nép természetesen elöntötte a belvárost. Szent Iván éjjelét (nyári napforduló) alig túlhaladva, hosszú és kellemes nyárestére számíthattunk. Ezért aztán az est lassú leszálltával szemernyit sem ritkult a tömeg, sőt, mintha hömpölygésével még a nagy Duna méltóságával is birokra kelt volna. Nagyvárosi búcsú- hangulat és az éjszakával ébredő mediterrán vidékek különös miliője keveredett itt, olyan kollektív élményt nyújtva százezreknek, mely igen ritkán adatik.

Azáltal, hogy a Lánchíd mellett az Erzsébet híd is bekapcsolódott abba a szerves együttesbe, melyet az ember egyszerű lábbuszon bejárhatott a világ egyik legszebb fővárosában, annak egészen érdekes kontextusába keveredett a szemlélő. Ezen túl azonban az Erzsébet híd olyan új és exkluzív imázsra tett szert ezen az estén, amely mélyen belevésődött azok emlékezetébe, akik csak néhány másodpercre is megpillanthatták.

raypainting.com
dj Dork

Villanyfénnyel állandóan bevilágított, nagy presztizsű épületeink között úgy bukkant föl az Erzsébet híd Dorkandkozmáék fény festette estélyiében, mint az a fiatal, egzotikus szépség, aki minden figyelmet képes maga felé fordítani a bálban. A rakpartra kiérő sétálók hódoló bókokkal illették a kivételes külsőt, amely a dunapart bármelyik pontjáról igen jól szemlélhető volt. Bár a város állandó fényei valamelyest szűkítették a kompozíció érvényesülési terét, az óriási fényerő következtében mégis mindenhonnan maga felé vonzotta a tekintetet.

A fiatal estében a hídon zajló programok persze amúgy is nagy vonzerőt jelentettek. Koncertek, büfék, és természetesen a csók- királykodás (sikeres Guiness rekordkísérlet) amúgy is igen népszerűvé tették a hidat, úgyhogy sokan kénytelenek voltak átmenetileg lemondani a most gyalogosokkal zsúfolt útfelszínre lépésről. A valamikor tíz óra előtt sorra kerülő csókolózási rekord-döntés (és az azt ünneplő tűzijáték) betetőzése volt annak a harsány, karneváli juniálisnak, amely a lehető legnagyobb joggal viselheti az össznépi jelzőt. Jelen sorok írója - sajnos - nem részesülhetett ugyan a nagyszerű rekord felállításának dicsőségében, ám így legalább kellő külső rálátással figyelhette meg az emberek és a híd ünnepi egymásra találását.

A híd, központi helyet elfoglalva a centrumban, valami nagy, titokzatos fényforrásként szinte rabul ejtette az éjszakai pillangókként hozzá ellenállhatatlanul vonzódó embereket. S ahhoz a jelenséghez hasonlóan, az embert nem egyértelműen tudatánál fogva ragadta meg. A nyilván lebilincselő érzéki élményt nyújtó csók-rekord után a tűzijátékban gyönyörködő emberek egy irányba néző, boldog moccanatlanságba merevedő tömegként a híd mesés kompozíciójába látszottak olvadni. Ebben a pillanatban Berkes Dóra és Kozma Péter munkája a műalkotások ama rétegébe emelkedett, ami csak nagyon kevés efféle tárgynak adatik meg. A boldog párok és a festői híd együttesének látványa a külső szemlélők számára a kollektív szeretetnek valami olyan fenséges, bár csak rövid időre létrejöhető vizuális élményét nyújtotta, amiért talán már megérte több hónapig keményen dolgozni!

Kissé patetikus hangulatba kerülve célba vettem a Citadellát, hogy szó szerint felülmúlhatatlan kilátásom legyen a szavakkal nem leírható Erzsébet hídra. A Gellért-hegy töksötét oldalában bukdácsolva meg- meg álltam, visszanéztem. Fölérve a fellegvárba, Budapestnek jól ismert, ám mégis, lélegzetelállítóan újszerű képe tárult elém. A lent terpeszkedő város ékszerdobozként rezegtette drágakövei fényét, ám, első pillanatra mindennél erősebben kötötte magához tekintetemet a legfényesebb, legdrágábbnak tűnő ékszer csillogása. Mellettem fényképezőgépek kattantak, de én csak néztem; hátam mögött a Szabadságszoborral, lábaim előtt a szabadság káprázatos lehetőségeit megsejtető, gyönyörű Dunával. A hídon már a Bergendy zenélt, s a tömeg együtt énekelte vele: "Mondd love, love, love!"

Fotó: Aris

Később, valamivel tizenegy után az elektronikus zene vette át a stafétát, s újra leereszkedve a Duna partjára, a tömeg lassú, de biztos oszlásának lehettem szemtanúja. Infra Gandhi muzsikája és a kései óra így ismét módosított valamit az összbenyomáson, melyet az Erzsébet híd és környezete gyakoroltak a nézelődőre. A családosok, az idősebbek és az egészen kicsik távoztával új tartalmak bomlottak ki; s egyfajta cinkos kacsintással a híd most mintha karakteresebb arcát mutatta volna. Egyre tisztábbá, ám egyúttal egyre elvontabbá, álomszerűbbé vált; az ember pedig a város részének érezte magát, ahogy együtt lüktetett a várost jelképező híddal. S míg dj Dork (Berkes Dóra) a híddal szerves egységet alkotó zenéje betöltötte az éjszakát, a jelenlévők megpróbálták leállítani az időt.

Major András